"A győzelem, a krisztusi királyság állítmánya Isten kezében van" - Török Csaba atya elmélkedése az évk. 34. vasárnapra

Elérkeztünk az egyházi év lezárásához, az évközi harmincnegyedik vasárnaphoz, amelyet az Egyház liturgikus rendje Krisztus Király ünnepének szentel. Érdekes módon nem egy megrázó végidős jóslatot, sem az egyetemes ítéletet borús színekkel ecsetelő krisztusi szózatot hallunk templomainkban ezen a vasárnapon, hanem egy megrázó és bizonyos szempontból igen bensőséges elbeszélést: egy részletet Krisztus Urunk szenvedéstörténetéből.

Sajátos a perikópa, hiszen két szintje van, amely szintek a hívő olvasatában összeérnek. Az első szint a külsődleges, az események, a tömeg szintje. Itt a nép és a főtanács tagjai gúnyolják Jézust, miközben mintegy fejére olvassák messiási önértelmezését – ha tényleg ő az, most bizonyítsa be isteni erejét. Ennek a szintnek a kulcsszava a királyság. A perikópa középpontjában, tengelyében éppen ezért ez a mondat áll: „Felirat is volt a feje fölött: Ez a zsidók királya.”

Ez a felirat vezet át a szakasz második felébe, ahol egy benső, mély szint valósul meg. Míg az első a tömegé, a zajé és a kiáltozásé, addig ez a második három személyé: Jézusé és a vele fölfeszített két latoré. Míg az elsőt mindenki hallhatta, mindenki a részese volt annak; addig ezt senki sem hallhatja, talán csak az, aki éppen szorosan a kereszt lábánál áll. Középen függ Jézus, s az első lator próbálja őt bele vonni a külső történésekbe, a külső zajba, ugyanazt olvasva a fejére, mint a tömeg: „Nem te vagy a Messiás? Szabadítsd meg hát magadat és minket is!” Ezzel szemben a második lator elfordul ettől a külső történéssortól, s emberi létezése legmélyebb valóját nyitja meg Krisztus előtt: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor országodba érkezel.”

Ez a pont a szenvedéstörténet egyik legmegrázóbb pillanata. Az egyik halálraítélt esdekel a másikhoz. Emberi számítás szerint mindketten a legvégső kiszolgáltatottság állapotában vannak, egyiküknek sincs se hatalma, se ereje, se lehetősége segíteni a másikon. Mégis a lator odafordul Jézushoz, s kimondja ezeket a döbbenetes szavakat – döbbenetesek, hiszen az egész történést kiemelik a látható világból, a tömeg zajongásából, a külvilág forgásából, a kereszt szenvedéséből. A lator meglátja az igazságot, amely szerint a Krisztus feje fölött kifüggesztett tábla mégis igaz. Ami ennek a világnak látszatrendjében gúnyt szolgál, az a valóság rendjében mégis igaz. Bár gyűlölet és ellenséges lelkület íratja ki ezeket a szavakat a keresztre, mégis a legigazabb állítást tartalmazzák. Így bizonyul helytállónak a régi mondás, miszerint Isten tud a görbe vonalon is egyenesen írni.

Krisztus királysága tehát ebben a pillanat igen sajátosan mutatkozik meg: a látszat és a valóság között feszülő ellentét tárja fel titkát. Ennek a királyságnak ereje a mi látszatvilágunk felől tekintve erőtlenségnek tűnik, gazdagsága innen nézve lemeztelenített, megalázó szegénység, hatalma pedig egy keresztre feszült, összetört embertestben mutatja meg önmagát. Minden más királyságtól különbözik ez az uralom, mert a földi uralkodók pusztán uralkodnak a nép fölött. Krisztus Király azonban a látszatok falait dönti le, szétrobbantja a mindenséget, széthasít minden álcát és hamisságot. Akinek az uralma abban merül ki, hogy hatalmat gyakorol mások fölött, az esendő, mert alattvalói legyőzhetik őt, forradalmat ledönthetik trónját.

Ám az igazság és valóság forradalmi királyságát, Krisztus uralmát semmi nem döntheti meg, éppen azért, mert ezen a földön vesztesnek tűnik. Ám – miként azt Mindszenty bíboros szentképének híres felirata is hirdeti – devictus vincit, legyőzetve győz. A szentéletű főpásztor ezt írja emlékirataiban erről a szentképről:

„A képet az Andrássy útra is magammal viszem. A börtönben is velem van. Hogyan maradt meg? – Nem tudom. A tárgyalás napjaiban is ott van, és titokban rá-ránézek. Amikor a fegyházban misézni engedtek, ez az oltárképem. A házi őrizetben is ott áll az asztalon előttem. A szabadságharcosok jöttével is ezt veszem először magamhoz 1956-ban. Az amerikai követségen is ennek a – legyőzetve győző – Krisztusnak a képe előtt misézek. Oda is a ruhám alatt, a keblemen őrizve vittem magammal. – Azóta is velem van. Állandóan magammal hordom. A felirat fele, a legyőzetés rajtam is és az én életemben is megtörtént. De az állítmány, a «vincit»... Isten kezében van.”

Az állítmány, a győzelem, a krisztusi királyság állítmánya Isten kezében van. Isten keze azonban keresztre szögeztetett. Amint az ősi Vexilla regis kezdetű himnusz énekel: „Regnavit a ligno Deus” – „A fáról uralkodott Isten”. Valódi uralom ez, mert életet ad. Beteljesíti az emberi látszatvilágban beteljesületlennek tűnő állítmányt: vincit, győz. Paradicsomot nyit a latornak. Nem csak a látszaton, de mindenen, bűnön, halálon, sátán is vincit, győz, s ezzel megnyitja a kaput királyi uralmához, végső hatalmához. Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat!