Bemutatták XVI. Benedek pápa "A Názáreti Jézus" című könyvének magyar fordítását - P. Szabó Ferenc SJ kommentárja

Október 31-én Erdő Péter bíboros, Rokay Zoltán, a könyv fordítója és Farkas Olivér, a Szent István Társulat igazgatója mutatták be a magyar nyelvű kötetet a sajtó képviselőinek a MKPK titkárságán.

A mű, amely áprilisban német, olasz, lengyel és azóta számos más nyelven is napvilágot látott, világszerte a sikerlisták élén áll, immár kétmillió példányban kelt el. Magyar kiadása a tizennegyedik a sorban. A tízezer példányban megjelent kötetből az első három napban mintegy 3600 fogyott el.
 P. Szabó Ferenc jezsuita kommentárja:

Joseph Ratzinger–XVI. Benedek: A Názáreti Jézus, I. rész: A Jordánban való megkeresztelkedéstől a színeváltozásig. Szent István Társulat, Budapest 2007. Fordította Dr. Rokay Zoltán.
    Első alkalommal történt, hogy egy pápa közzétette személyes művét, amelyről azt írja, hogy „a könyv semmiképpen sem tanítóhivatali aktus, hanem csupán 'az Úr arca' (vö. Zsolt 27,8) személyes keresésének kifejeződése a részemről. Így mindenki szabadon ellentmondhat nekem.” (18) Ratzinger pápa még bíboros korában kezdte írni a könyvet, amely régóta érlelődött benne. A német eredeti az olasszal és a lengyellel áprilisban jelent meg, azóta számos más nyelven is napvilágot látott, és immár kétmillió példányban kelt el. A magyar fordítást október 31-én sajtótájékoztató keretében mutatta be Erdő Péter bíboros.


A szerző az előszóban meghatározza célját, könyve műfaját: a jelenkori számos – sokszor torz – „Jézus-arcot” szeretné helyreigazítani, megmutatva, a. Názáreti Jézus, az evangéliumok Jézusa igazi arcát. Túlhaladva a XX. században évtizedekig vitatott problémán, a „történeti Jézus” és a „hit Krisztusa” közötti szakadáson, amelyet jórészt Bultmann nyomán a történeti-kritikai módszert alkalmazó exegéták elmélyítettek, Ratzinger pápa maga is alkalmazza mérsékelten ezt a módszert, de rávilágít korlátaira is. Igazában a neves exegéták – katolikusok és protestánsok – kutatásait felhasználva a biblikus teológia irányában halad, amikor megmutatja, az evangéliumok és az egyházi hagyomány alapján mit jelent a Jézus Krisztusba, az élő Isten Fiába vetett hit. A tudós teológust lelkipásztori szempontok is vezérlik; az egyházatyák példáját követve feléleszti a manapság annyira elhanyagolt (a szakexegézis által talán megvetett) spirituális értelmezést. Egy kicsit R. Guardini Az Úr című kiváló művének „műfajára” emlékeztet ez a könyv, amelynek II. része (Jézus csodái, szenvedése és feltámadása, a gyermekségtörténet) még kidolgozásra vár.
J. Ratzinger a módszertani irányelveket az Előszóban fejti ki („kánoni exegézisnek” nevezi). Hangsúlyozza (16), hogy a Szentírás egyes könyvei éppúgy, mint a Szentírás egésze, nem pusztán irodalmi alkotás. A Szentírás Isten vándorló népének élő, egyetlen történelmi alanyt alkotó közösségéből nőtt ki, és benne él.” „Az evangéliumok Jézusa a történetileg értelmesen kirajzolódó és kerek egészként körvonalazódó alak.” (17)
A Szerző az evangéliumokat elemezve Jézus titkát kutatja: Jézus megkeresztelkedésétől a színeváltozásig Jézus tanítását bemutatva erre a kérdésre keresi a választ: Kinek tartják a tanítványok, az emberek Jézust? Hosszan ír a Hegyi Beszédről, a Miatyánk imáról, a nagy lukácsi példabeszédek üzenetéről, majd a nagy jánosi képekről (víz, szőlőtő és bor, kenyér, pásztor). Ezeket az elmélkedéseket lelki olvasmánynak is felhasználhatjuk, a lelkipásztorok pedig az igehirdetéshez meríthetnek belőlük. Ratzinger ugyanis – ahogy egy helyütt (267) írja – nem professzorokat tartott szem előtt, hanem a sokrétű keresztény életet.


A szerző párbeszédet folytat katolikus, protestáns, sőt zsidó szerzőkkel is. Például érdekes „A Messiás Tórája” c. fejezetben (95kk) Jacob Neusner rabbival folytatott eszmecseréje arról, hogy Jézus miként „változtatja meg” az ószövetségi törvényt, a szombati előírásokat stb. Az evangéliumi tanítás aktualizálására szép példa az irgalmas szamaritánus példabeszéde. „A példabeszéd időszerűsége nyilvánvaló. Ha átültetjük a globalizált társadalom dimenzióiba, láthatjuk, hogy Afrika kiraboltan és kifosztottan faképnél hagyott népei mennyire közelről érintenek bennünket. Akkor látjuk, mennyire 'felebarátaink' ők...” (172).
„Az egyházatyák krisztológiai látószögben olvasták a példabeszédet. Valaki azt mondhatná: ez allegória, ezért elmegy a szöveg mellett. Ám ha fontolóra vesszük, hogy az Úr minden példabeszédben más és más módon, de az Isten Országába vetett hitre akar meghívni bennünket – s ez az Ország ő maga, akkor a krisztológiai magyarázat sohasem teljesen helytelen értelmezés.” (173)
„Így a Jeruzsálemből Jerikóba vezető út úgy jelenik meg, mint a világtörténelem képe; az útfélen heverő, félholtra vert ember, mint az emberiség képe...” (174)
Lényeges a 9. fejezet: „Két fontos mérföldkő Jézus útján; Péter hitvallása és a színeváltozás”. (240kk) Minden bizonnyal főleg itt ütközik a „professzorok” és a szakexegéták ellentmondásába, hiszen főleg itt lép túl a történeti-kritikai módszeren a krisztológiai megfontolások felé. A hitvallások Krisztus-címeit (Krisztus-Messiás, Isten Fia, Emberfia) elemezve Ratzinger kénytelen utalni az I. részben nem tárgyalt Jézus perére, elítélésére, hogy igazolja: egyes fenségcímek már a húsvét előtti, „történeti” Jézusnál is szerepeltek, hiszen Jézus elítélésének fő indoka az volt, hogy Isten Fiának vallotta magát.
A Szerző – bár nem akar vitába keveredni a krisztológiai fenségcímekről folyó vitákba (265) – megvizsgálja az Emberfia és a Fiú címeket, amelyeket – szerinte –Jézus már húsvét előtt önmagára alkalmazott. A szinoptikusokon kívül főleg a János-evangéliumban vannak olyan szövegek, amelyekben Jézus önmagáról mint „Fiúról” beszél.
A Szerző ezeket írja: „Az 'Isten Fia' kifejezéstől és annak összetett történelmi előzményeitől szigorúan meg kell különböztetnünk az önmagában álló 'Fiú' szót, amellyel lényegileg csak Jézus ajkán találkozunk. (279) Elemzései végén így összegez: „Három olyan kifejezést találunk, melyekben Jézus önnön titkát egyszerre elrejti és feltárja: Emberfia, Fiú, Én vagyok. Mindhárom kifejezés megmutatja, mennyire mélyen gyökerezik Isten igéjében, Izrael Bibliájában, az Ószövetségben. Ám csak őbenne nyeri el e szavak mindegyike a teljes értelmét; úgyszólván mindhárom őrá várt.” (291)
Az induló Egyház Jézus e három „címébe” sűrítette hitvallását, megszabadítva az Isten Fia kifejezést mitológiai és politikai előtörténetétől, és az első századokban –az eretnekekkel folytatott viták során – tisztázta igazi jelentését. Az első niceai zsinaton (325–ben) az egylényegű (homoúsziosz) kifejezéssel rögzítette azt az újat és eredetit, „ami Jézusnak Atyjával folytatott beszélgetésében megjelent.” (292)
Ratzinger pápa könyvét ismertetve (Etudes 2007. szeptember) Bernard Sesboüé francia jezsuita, a krisztológia ismert szakembere, néhány kritikai megjegyzést is tesz (felbátorodva az Előszóból idézett megjegyzésen). Az egyik az, hogy nehéz végérvényesen tisztázni a „történeti kérdést” addig, amíg a szerző még nem beszélt a csodákról és a feltámadásról (erre a II. részben kerül sor). Ratzinger felhasználja a történeti-kritikai módszer általában elfogadott eredményeit; pl. elismeri a „jánosi kérdés” bonyolultságát. (188kk.) „Történeti Jézusnak” nevezi a húsvét előtti Jézust, amellyel ez az első kötet foglalkozik. De több exegétával vitatkozik, megjelölve távolságtartását.
Úgy tűnik, hogy a történeti-kritikai exegéist néha azonosítja a liberális vagy egzisztenciális exegézissel. Érthető, hogy nem ért egyet Rudolf Bultmann nézeteivel. (János-kérdés) De – fűzi hozzá Sesboüé – Ratzinger kritikája nem érvényes számos exegétára, akiknek kutatásai segítettek bennünket, hogy teljesebb képet kapjunk a hitben Krisztusról. Nem áll e kritika számos mai krisztológiára sem, amelyek beépítették a történeti-kritikai exegézis legjobb eredményeit. Azt is megjegyzi a francia jezsuita: Jézus pedagógiája, hogy az apostolokat elvezesse igazi mivolta felismerésére, nem ugyanaz a szinoptikusoknál, mint Szent Jánosnál. Egy dolog biztos: A hiten kívül nem lehetséges Krisztus isteni önazonosságának elismerése.