Török Csaba atya elmélkedése az évk. 31. vasárnapra

Zakeus neve mindannyiunk számára ismerős. Az évközi harmincegyedik vasárnap evangéliumi szakaszának közismert szereplője ugyanis valamilyen szempontból mindannyiunk szívéhez közel áll. Annyira egyszerű és emberi a kép, amelyben meglátjuk őt. Adott egy ember, aki a vámosok feje. Mivel ilyen magas posztban van, feltételezhetjük, hogy már bizony benne jár a korban. Ehhez mérten megilleti őt a gazdag viselet s a fej éke: a dús, hosszú szakáll, amelyet már átjárnak az ősz tincsek. Ám ez az ember alacsony termetű – talán ezért is lett sikeres a szakmájában, hisz kicsinységét rámenősséggel, céltudatossággal, professzionalizmussal akarta ellensúlyozni. Amit elvett tőle a természet, az saját akaraterejével szerezte meg magának. Bizonyítani akart, és sikerült: nagy ember lett a maga világában, még ha ezért azzal fizetett is, hogy az emberek, akik körülötte éltek, megvetették, csúfolták (persze csak titokban, hisz ki merne egy ily fontos embert szemtől szembe bántani).

Ekkor azonban történik valami. Megtudja Zakeus, hogy Jézus ott halad el, az ő városának utcáján. Nem tudjuk, mit hallhatott Jézus felől, ami ennyire izgalomba hozta, ami ennyire kíváncsivá tette. A pénzügyi körökben talán sokan tudtak Máté apostol esetéről, aki vámszedő asztalt hagyta ott, hogy Jézus követője legyen. Az is bizonyos, hogy híre ment az újfajta jézusi magatartásnak, vagyis annak a ténynek, hogy ez a vándor rabbi előszeretettel tért be olyanokhoz, akik a köznép szemében bűnösnek számítottak – ide értve mindazokat, akik vám- vagy adószedőként az idegen hódító hatalmat szolgálták ki.

Egy bizonyos: amit Jézusról tudott, elegendő volt ahhoz, hogy döbbenetes lépésre szánja rá magát. Kora, társadalmi állása, közismertsége, díszes ruhája és nagy, tekintélyt parancsoló szakálla ellenére felmászik egy útszéli fügefára, mivel tudja, hogy a tömegben kicsinysége okán nem láthatja meg Jézust. Nagy áldozatot hoz tehát. Egyrészt minden törtetésével és sikerével bizonyítani akart, most viszont nyilvánosan, mindenki előtt felvállalja kicsinységét, a normális férfiénál alacsonyabb termetét. Másrészt olyan viselkedésre ragadtatja magát, ami a kisgyermekek, suhancok szokása. Elképzelhetjük a jerikói utcát: hatalmas tömeg mindenfelé, az út menti fákon pedig gyerekek, suhancok lógnak – közöttük pedig kilóg a sorból Zakeus, a vámszedők feje. Micsoda látvány! Erről beszél majd másnap az egész város! Rajta nevet majd mindenki!

Első olvasásra nem biztos, hogy felmérjük, mekkora áldozatot hozott Zakeus azért, hogy láthassa Jézust. Gondoljunk bele, hogy a szakmai világba napjainkban is hány és hány vezető vall kudarcot azáltal, hogy elveszíti a beosztottjai előtt tekintélyét! Hány és hány ember karrierje akad el azon, hogy egy adott helyzetben nem megfelelően, nem megfontoltan viselkedett! Ez a fán gyerekmódra csimpaszkodó koros férfi másnap odaáll a most rajta nevetők elé adót szedni? Bizony igen nagy Zakeus áldozata – s mindezt pusztán azért, hogy egy pillantást vethessen arra, aki megérzése, hite szerint egy más, megújult, igaz emberséget hirdet, akiről úgy érzi, hogy jóság van benne. Az ő látásáért nem érzi soknak ezt az áldozatot.

Jézus csodálatos éleslátással felfigyel erre a férfira. Biztos ő is észreveszi, mennyire oda nem illő módon viselkedik. Ha ez a férfi ekkor áldozatot hoz érte a köz előtt, Jézus reakciója is ugyanilyen. Zakeus felvállalta őt mindenki előtt még saját renoméja kárára is, most hát ő fogja felvállalni Zakeust: „Zakeus, gyere le gyorsan, mert ma a te házadban kell megszállnom!” Micsoda pillanat! A nép szemében mintha két „sorból kilógó”, különutas ember tűnne fel, akik felrúgják a konvenciókat, a bevett szokást és hagyományt. Zakeus és Jézus hasonlítanak egymásra: tudnak áldozatot hozni a másikért úgy, hogy közben cseppet sem gondolnak önmagukra vagy arra, hogy milyen veszteség érheti őket ezáltal akár a népszerűség, akár a köztetszés, akár a haszon szintjén.

Így már világos, mit is üzen Jézus utolsó ünnepélyes és örömteli mondata: „Ma üdvösség köszöntött erre a házra, hiszen ő is Ábrahám fia. Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és üdvözítse, ami elveszett.” Tanulnunk kell ebből. Krisztus melletti kiállásunk, helytállásunk bizony sokszor áldozattal járhat. Egyben azonban soha nem kételkedhet: Krisztus is kiáll a végsőkig mellettünk. Ő már áldozatot hozott a mellettünk való kiállásáért önmagát teljesen elveszítve értünk. Nekünk csak válaszolnunk kell rá, önmagunkra nem tekintve teljesen odafordulnunk Jézus felé. Ez a pillanat ünnep lesz, mert ekkor köszönt majd üdvösség a mi házunkra is.