Az alázat a szeretet útja - Török Csaba atya elmélkedése az évk. 30. vasárnapra
Az évközi harmincadik
vasárnap evangéliumi szakaszában Jézus egy olyan példázatot mond, amely első olvasásra
valószerűtlennek tűnik. Mert hogyan is képzeljünk el magunk elé egy farizeust, aki
felmegy a jeruzsálemi templomba azért, hogy saját magáért hálát adjon az Istennek,
ráadásul ezekkel a szavakkal: „Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint
a többi ember.” Szinte irreális a helyzet.
Ám koránt sincs így. Kétezer esztendő
múltán a keresztény templomokban is elhangzik sok hasonló mondat. Legborzalmasabbak
a gyóntatószékben elsuttogott szavak: „Minden vasárnap misét hallgatok, a napi imámat
elmondom, fizetem az egyházadót.” A töredelem és a bűnbánat helye sokak számára az
önigazolás, az önállítás, az öndicséret helyévé válik. Ezek az emberek fel sem fogják,
meg sem értik, hogy itt valami iszonyatos dolog történik, mégpedig az, hogy a jézusi
tanítás kifordul önmagából, épp az az emberi alapmagatartás, erkölcsi állásfoglalás
hódítja meg a ma keresztényeinek szívét, amely ellen kétezer esztendővel ezelőtt Krisztus
felvette a harcot.
Miről is van szó? Arról az alapproblémáról, hogy az emberben
létezik egyfajta pszichológiai lehetőség, amely képesíti őt arra, hogy kettős személyisége
legyen. Van létezésének, személyiségének egy külső szintje, ahol a cselekedetek, szavak,
életvitel látszik; s van egy belső mélyrétege is, amelyben az érzelmek, a vágyak,
az álmok, az irányulások, a hajlamok élnek. Ez a kettősség tette s teszi lehetővé
azt a jelenséget, amelyet képmutatásnak hívunk – vagyis hogy az ember megalkot önmagáról
egy képet, amelyet a külvilág felé mutat úgy, hogy tulajdonképpen belseje, emberi
mélysége valójában egészen másmilyen. Lehet, hogy valaki a felszínen törvénytisztelő
és becsületes állampolgár, férj és apa, a rejtett életét azonban gyűlölködés, irigység,
érzékiség, hamisság jellemzi. A kép és az amögött elrejtett emberi személy nem esnek
egybe.
Ez volt a veszélye az ószövetségi erkölcsnek, amely az emberi igaz voltát
alapvetően a cselekedeteihez kötötte. Ezzel párhuzamosan Isten látszólagos áldását
– azaz a sikert, a gazdagságot, a békét – mint a belső igaz mivolt külső kifejeződését
szemlélte. Ez a gondolkodásmód vezetett el oda, hogy valaki a külső szinten lehetett
a vallási előírásokat betartó ember, szíve mélyén azonban istentelenebb mentalitással
rendelkezett, mint a pogányok. Elég az Ószövetségben Zsuzsanna esetére gondolnunk,
akit meg akarta aljas szándékkal kaparintani a vének, ám ő kiállt a tisztaság értéke
mellett. Ezért a nyilvánosság előtt végül Zsuzsanna került gyanúba, míg a valójában
velejükig romlott vének az igazság álcájában tetszelegtek. Dániel próféta közbelépésére
volt szükség ahhoz, hogy ez a borzalmas helyzet megoldást találjon, napfényre jusson
az igazság.
Jézus nem nyugszik bele ebbe a helyzetbe. Az ő célja kettős. Olyan
új parancsot akar szabni, amelyet lehetetlen külsőleg megtartani úgy, hogy közben
az ember belseje nem tér meg, nem alakul át. Emellett azonban szeretné elérni azt
is, hogy a külső szint ne eltakarja, elfedje az ember mélyét, benső valóságát, hanem
megmutassa és feltárja azt. Sokat mondó ezen a téren az agg Simeon szava a jeruzsálemi
Templomban, hisz egy hallatlanul mély krisztusi állásfoglalás fejeződik ki benne:
„... jel lesz, amelynek ellene mondanak (...), hogy kiderüljenek sok szív titkos gondolatai”
(Lk 2,34-35).
Az új parancs a szereteté; az új emberi arc pedig, amely nem
ismer külsőt és belsőt, hanem teljességet, egészet, harmóniát akar a felszín és a
mélység között, tulajdonképpen a Krisztusban felragyogó emberség, amelyet követünk,
amelyet utánozni akarunk, amelynek a hasonlóságára szeretnénk alakulni.
Itt
tárul fel a megigazulás útja, s ezért lehetséges az, hogy míg a farizeus elveszett
marad a templomi imája után, addig a bűnös vámos megigazultan tér vissza otthonába.
Hiszen az Isten előtti öndicséret megsérti a szeretet törvényét (amely alázatos, mint
Szent Pál írja), s magatartásában éppen ellenkezőképp viselkedik, mint a krisztusi
ember. Az alázat lesz tehát a szeretet útja, s ez az alázatos szeretet képessé tesz
bennünket arra, hogy merjük felvállalni ne csak az álcát, ne csak a felszínt önmagunkból,
hanem emberi létünk mélységeit is. Hiszen a szeretet erőterében a mélység sebei, gyöngéi
és gyarlóságai, amelyeket rejtegetnénk, meggyógyulnak, elfogadásra, türelemre és megértésre
lelnek Isten s a másik krisztusi alázatos szeretettel szerető ember előtt.
Így
törekedjünk megérteni az evangéliumi üzenetet, s váljunk olyan krisztusi emberré,
aki egységes és egész, nem kettős arcú és önmagában megoszlott; aki harmóniát, békét
és teljességet hordoz ebben a megsebzett világban.