"Amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?" - Török Csaba atya elmélkedése a vasárnapi evangéliumról

Szinte refrénszerűen tér vissza a történelem összes századában a keresztények ajkán a szomorúság zokszava, szívükben a keserűség érzése. Igazságtalan ez a világ, hatalmasok törik össze az igazságot, elnyomás, kizsákmányolás, az evangéliumi értékek semmibevétele jellemez mindent.

A hívek ilyenkor két kézzel kapaszkodnak abba a hitben, hogy az Isten majd rendet tesz. Kimondva-kimondatlanul arra várnak ilyenkor, hogy őket jutalmazza, a szerintük nem igaz embert pedig büntesse, vesse bosszúja alá. Érezzük, hogy ebben az emberi magatartásban nagyjából olyan erők munkálnak, mint a durcás kisgyerekben, aki nem tudja magát megvédeni, aki nem tud azonnal visszavágni, bár szívesen megtenné, ezért csak ennyit gondol: majd ha nagy leszek, majd ha felnövök, majd ha én leszek olyan helyzetben, akkor majd megfizetek.

Azt is mondhatnánk, hogy egyfajta Lúdas Matyi-effektus ez, amihez a hívő magát Istent hívja segítségül. Itt a földön képtelen vagyok igazságot szolgáltatni, képtelen vagyok eleget tenni annak az igénynek, amely megfogalmazódik benne. Én képtelen vagyok, s a helyzet valószínűleg is nem fog változni. De majd az Isten! Ő majd rendet tesz! Ő majd felemel és lesújt! Ő majd megmutatja!

Első olvasásra mintha ilyen érzésnek is táptalajt adna az évközi huszonkilencedik vasárnap evangéliuma, ahol Jézus példázatát halljuk a hatalmas, sem Istent, sem embert nem félő bíróról. A példázat alaphelyzete világos. Van egy bíró, aki annyira hatalmas, hogy semmilyen erőtől és befolyástól nem tart. Világosan megláthatjuk alakjában Istent magát. Adott emellett egy özvegyasszony, aki önerőből képtelen kiállni a maga igaza mellett, nincs ereje megvédeni azt. Az özvegyasszony képe a kiszolgáltatottság képe – férj nélkül, kevéske megélhetéssel a legkiszolgáltatottabb emberi kategóriában él ő. Ezért hát a bíróhoz megy, ő tegyen igazságot, ő lesz az, aki megszerzi azt nekem, amit akarok, de amire önerőből képtelen vagyok.

A bíró reakciója nagyon is emberi. Különösebben nem érdekli az eset, ám a kényelmetlen szituáció, az alkalmatlankodás, a méltatlan helyzet – „a végén még nekem jön, és megver” – arra késztetik, hogy igazságot szolgáltasson. A példázat természetesen a leglényegesebb pontot nem írja le, mégpedig azt, hogy mi a bírói döntés, valóban mindent úgy határoz-e meg az embertől független igazság fényében, ahogyan arra az asszony vágyakozott. Hisz az igazságszolgáltatás korántsem azt jelenti, hogy az történik majd, amit az asszony akart. Erre a gondolatra még visszatérünk.

Ezen hasonlat alapján fejti ki Jézus tanítását. „Hallottátok, mit mond az igazságtalan bíró. Vajon Isten nem szolgáltat igazságot választottainak, akik éjjel-nappal hozzá folyamodnak? Talán megvárakoztatja őket? Mondom nektek, hamarosan igazságot szolgáltat nekik.” Érezzük az intést, a tanítást: szüntelen ima, elköteleződés, hűség és kitartás, ezek a karakterjegyek kell, hogy jellemezzék a hívő embert. Ha ebben kitart, Isten nem lesz hűtlen vagy szűkkeblű.

Ám itt érkezünk el az evangéliumi tanítás tulajdonképpeni csúcspontjához. Mert az utolsó mondat fényében még ez a tanítás is csak előjáték, bevezetés. A lényeg – miként azt a megfogalmazás is elárulja – még ezután következik: „Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” Nem abban áll tehát a tanítás, hogy Isten majd egyszer rendet tesz a világban, mint egy felnőtt, egy óvónéni a homokozóban civakodó csemeték közt. Isten jön, Isten ítél, Isten pusztít és újjáalkot igazságban, dicsőségben, igazságosságban. Ez nem kérdés, ez tény. Az igazi kérdés én vagyok, mi vagyunk. Mit tartunk mi igazságnak és igazságosságnak? Mire törekszünk? Mit várunk? Mit kérünk? Mit akarunk? Lesz-e még bennünk hit?

Isten nem azért érkezik, hogy automataként megtegye azt, amit mindig is akartunk volna, de gyengék voltunk hozzá. Azért sem jön, hogy a nevünkben revansot vegyen ellenfeleinket. Azért sem száll le másodszor a földre, hogy bosszút álljon értünk, a mi helyünkben. Az igazság fényét hozza el, amelyben egyes dolgok elégnek, mások megtisztulnak, megint mások pedig őseredeti szépségükben felragyognak. A kérdés csak az, hogy szívem vágyai, törekvései, nekilendülései mely csoportba sorolnak majd engem. Azt várom-e, amit Isten hozni készül? Azt kérem-e, ami Istennek szándékában áll? Azért tartok-e ki, amit Isten megalkotni szeretne? Amellett állok-e ki hűségemmel, amit ő akar a második teremtés rendjében tökéletessé és fogyatkozhatatlanná tenni? Van-e benne istenhit – vagy csak önhit, amelyből egyenesen következik az önhittség? „Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” Mi az én válaszom?