Papszentelés a római Német-Magyar Kollégiumban - P. Vértesaljai László jegyzete

Október 10-e hagyományosan a papszentelés napja a római német-magyar kollégium diákjai számára. Így történt ez most is, amikor szerdán délelőtt kilenc órakor a Sant’ Ignazio templomban öt német diák papszentelésére és öt magyar kispap diákónus szentelésére került sor. Ez utóbbiak közül egy-egy az esztergom-budapesti, a győri, a szabadkai és kettő a gyulafehérvári egyházmegye kispapjai. Ugyancsak a kollégium hagyományai közé tartozik, hogy a 25 évvel korábban szentelt ezüstmisés papok ilyenkor visszatérnek az örök Városba és a papszentelés során emlékét.

Ilyen szándékkal érkeztem én is pár napja Rómába, hogy egykori évfolyamtársaimmal együtt hálát adjak a huszonöt év ajándékáért. Mert az Isten hűséges. Mert nemcsak meghívott, hanem meg is tartott bennünket. Magamról még azt is elmondhatom, hogy meg is küzdött értem. „Szeret az Isten, féltékeny szeretettel szeret” – gondolom, s elég ehhez a saját tapasztalatom. Ennyivel lettem idősebb, hogy ezt tudom, hogy ezt saját bőrömön tapasztaltam. Ezt elmondani, talán megéri az a huszonöt esztendő. Hogy „nem én…”, hogy „nem azért, mert…”, hanem sokkal inkább annak ellenére, hogy…”. Amit én magam felmutathatok az tán csak az ősz hajam, meg az öröm bennem, hogy mégis megtartott, minden nehézség, botlás ellenére.

Ezért jöttem vissza Rómába, hogy hálát adjak e megtartó kegyelemért. Mondom, hűséges az Úr, vigyáz azokra, akiket meghívott. „Hát énrám nagyon vigyáztál, Uram” – telt meg a szívem, amikor a Szent Péter téren a pápához egészen közel az első sorban várakoztam paptársaimmal a szerdai általános kihallgatás kezdetére. Mert végül is ide jöttünk a pápai kihallgatásra és nem a szentelésre.

Szent Péter tér, zarándokok, zászlók… Emlékek robbantak bennem, melyek e téren születtek. Közöttük még most is az első a legelevenebb, amikor 1979 őszén először találkoztam II. János Pál pápával. Huszonhét év távlatából is érzem kezének melegét és bíztató-bátorító tekintetét.

Most az utódját látom ugyanabban a székben. Benedek pápa arca egy teológusé, a nyájat köszöntő kézmozdulata azonban már egy pásztoré. Aztán onnan, a baldachin melletti első sorból végignézek a teret szinte egészen megtöltő sokaságon: az a kép mit sem változott, azóta is százak és ezrek kerekednek fel a világ minden táján és elzarándokolnak Rómába, az élő Péterhez.

A kihallgatás végén Benedek pápa éppen olyan türelemmel hallgatja a személyesen bemutatott zarándokokat, mint elődje, II. János Pál pápa. Éppúgy emeli fel az anyák feléje nyújtott gyermekeit, mint a szeretett előd. Éppúgy…

Megállok a szónál. Szabad-e őket összehasonlítanom? Vajon tehetem-e másként?

Akit huszonhat éven át pápaként ismertem, felejthetem-e? És ekkor a saját huszonöt éves papságomra gondolok, Krisztusra, aki mindnyájunkat meghívott: kicsiket, gyengéket, erőtleneket, mint egykor az első apostolokat. Felnézek a Szent Péter bazilika homlokzatára, Krisztusra, aki az apostolok között áll: „Menjetek – hallom - legeltessétek bárányaimat”. Megyek és mondom, hirdetem: Hűséges az Úr!