Hivatásébresztés a film eszközével - Pákozdi István egyetemi lelkész jegyzete

A Városmissziót jellemző lelkesedés folytatódik a budapesti Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán is.

Hatalmas élményt jelentett azoknak, akik eljöttek a budapesti Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola Gyakorlati Teológia Tanszékének meghirdetésében, szerda este levetített „Die grosse Stille” című filmre. Lehettünk vagy hetvenen a főiskola dísztermében, akik majdnem három órán át vendégeskedtünk a franciaországi nagy Chartreuse-ben, a karthauzi szerzetesek anyaházában. A 161 perces alkotás 2005-ben a legjobb bajor dokumentumfilm díját kapta, és a szekularizált Németországban egyértelmű filmsiker volt. „Rendkívüli” – mondták sokan, „ez a film elvezet önmagunkhoz. Ez egy csoda… Az év (2005) filmje…”

Szinte hihetetlen, hogy az Anyaszentegyház legszigorúbb szerzetesközösségének élete, egy szemlélődő férdi-rend mindennapjai, istendicsérete, munkája, fogadalomtétele, téli szánkózáza ma, a XXI. században érdeklődőket vonz. Szent Brúnónak úgy látszik alapítása, 1084 óta titka, kincse, nagyszerűsége van, ami nemcsak az oda meghívott kevesek ügye, hanem az emberiség közös kincse. Talán ezért is volt a történelem során annyi ellensége: a törökök, II. József, a francia forradalom mind célpontjuknak tekintették kolostoraikat, hogy elűzzék, megsemmisítsék őket. Így sajnos Magyarországon sem maradt belőlük, pedig voltak Ercsiben, Menedékkőn a Szepességben, Lövöldön, Felsőtárkányban. Ma a hozánk legközelebb élő karthauzi közösség a szlovéniai Pleterjében van.

A lélek szüzessége, a teremtményektől való elszakadás, a szegénység, az egyszerűség elvezetnek a csönd misztériumához, ahhoz az értékhez, amely ma teljességgel hiánycikk a családok életében, a társadalomban, de egyéni életünkben is. Philip Gröning német filmrendező 19 évig várakozott, amíg a chartreuse-i prior engedélyt adott a film forgatására. Volt türelme. Kivárta, beköltözött és elkészítette a legbensőbb pillantokat is ellesett művészi filmjét. A filmben tulajdonképpen nem törtélnik semmi különös, nincs zenéje, szinte teljességgel hiányzik belőle a beszéd, a szöveg. Olykor egy-egy szentírási idézet választja szakaszokra az alkotást: Illés tapasztalata az enyhe szellőben közelítő Istenről, az evangélium felhívása, nem lehet az a tanítványom, aki nem hagy el mindent és nem úgy követ engem; a próféta szava, rászedtél Uram és én hagytam, hogy rászedett legyek… A filmalkotás belső logikája illeszkedeik az évszakokhoz, a napszakokhoz, az imaórákhoz, mégis inkább csak impresszió-szerű, diszkréten, de egyre inkább közelítve a szerzetesek személyéhez, arcvonásaikhoz, külső, belső, szelíd, természetfeletti mosolyukhoz.

A nagy csönd – árasztja a keresztény magány, az Istennel egyesült élet gyönyörűségét. Pazar gazdagsága van annak az életnek, amelyben ezt a csöndet csak a gregorián ének, a közös imádság és a harangszó fűszerezik. Ettől a filmtől bizonyára nem fognak tömegek jelentkezni a noviciátusba, de a csönd élményét, ajándékát mindenképpen jobban értékeljük. Azon az estén, amikor együtt megnéztük, mindnyájunkban tovább dolgozott a csend, az imádság, a mély Istenszeretet. Erre talált rá évekkel ezelőtt egy pesti egyetemista is, aki azóta is a szerzetesek között van. Megértettünk valamit abból, amit a karthauziak jelmondatukként vallanak: „stat crux dum volvitur orbis” (a kereszt rendületlenül áll, amíg a föld forog).

Pákozdi István