Még soha
nem volt a magyar fővárosban városmisszió, és valószínű, hogy ennyi, egyszerre futó
és választékos egyházi vonatkozású program sem volt még, mint az elmúlt héten. Többször
hallottam, hogy bizony nem volt mindig könnyű dönteni, hogy hová is menjen, melyik
rendezvényre küldje, vagy kísérelje el az ember a hit és vallás iránt még csak éppen
hogy érdeklődő barátait, ismerőseit, munkatársát, netalán szomszédját. A választék
valóban színes, sokszor mély, ahogy a misszió jelmondata is mondja, életről, reményről
és jövőről szóló, gazdag tartalmű volt.
Én főleg a jezsuita vonatkozású programokon
vettem részt a nyolcadik kerületben. Készült egy nagyszerű, saját jezsuita városmissziós
programfüzet is, benne több mint száz választani valóval. Csak hátteres, önkéntes
fiatalokból, akik a rendezvények lebonyolításában, illetve ismertetésében részt vettek,
nyolcvan volt. Hatezer szórólapot osztottunk szét a környező utcákon, egyetemeken.
És az emberek jöttek, egyre többen, legtöbb programunkon teltház volt. Hogy mibe
kapcsolódhattak be azok, akik a városmisszió jezsuita vonatkozású programjai mellett
döntöttek? Nos, voltak művelődési programok, színház-előadások a Párbeszéd Házában,
koncertek, cigány nap, volt bibliai játszóház gyerekeknek a Lőrinc pap téren, a cserkészeknek
is volt egy délutánjuk, aztán pszichológusok nyitott beszélgetése, előadások New Age-ről,
Da Vinci kódról, gazdasági etikáról; volt imaiskola minden nap, ahol bele lehetett
kóstolni a különböző imamódokba; a Mária utcai templomban "lábjegyzetes" miséket szerveztünk,
ahol nem-hívők, illetve keresők számára is dekódolták istentiszelteteink roppant gazdag
liturgikus szimbólumait, nyelvezetét; továbbá, voltak szentségimádások, énekes zsolozsma,
valamint lehetőséget is kínáltunk néhány csendes percre a nyitott templomunkban, esetleg
találkozni is lehetett egy lelki vezetővel; a közeli Mikszáth Kálmán téren pedig koncerteket,
illetve a Loyola kávéházat szerveztünk inkább a fiatalabb korosztály számára. Ide
mindenki betérhetett, kapott kávét, vagy éppen teát, és ha úgy gondolta, szívesen
tájékoztattuk őt, hogy miért is van Budapesten ez a nagy egyházi felhajtás.
Érdeklődés
volt, nagyon szépen, ezt egyébként múlt pénteki számában az egyik egyházról és a vallással
kapcsolatos dolgokról csak nagyon ritkán pozitív hangvételű napilapunk is elismeri:
a Mikszáth téren tömeg volt, a Caffé Loyola nagyon bejött, ahová olyanok is betértek,
akik különben a templomot messziről elkerülik. A jezsuiták nem győzték fogadni az
érdeklődőket. Tanulságos a városmisszió alkalmából üzemeltetett Loyola kávézó vendéggkönyvébe
belelapozni. Akik megfordultak itt, úgy látszik, megértettek valamit abból, amit kommunkiálni
szerettünk volna a missziónkkal. Többen jelezték, hogy jó lenne, ha lenne folytatás,
ha ez a misszió nem csak egy egyszeri alkalom lenne, hanem ha maradna valami az egyháznak
ebből a lendületéből. Ez még olyanok részéről is elhangzott, akik egyébként nem is
tartják magukat kereszténynek, most, a városmisszió alatt azonban mégis sikerült megszólítanunk
őket, és közénk jöttek. Az volt a tapasztalatom, hogy az emberek igénylik, hogy az
egyház merjen kihívást támasztani velük szemben. Budapest lakóinak többsége nem meggyőződésből
idegenedett el a kereszténységtől, vallástól, egyháztól, hanem mert egyszerűen nem
volt alkalma hiteles keresztényekkel találkozni, akik segítettek volna nekik otthon
érezni magukat közöttünk.
A misszió formális részének vége, a keresztény
élethivatás azonban alapvetően missziós jellegű. A hitet, mint a fényt, vagy az igaz
örömet, a szív tiszta mosolyát nem lehet elrejteni. A hit él, és ha engedjük, hogy
átjárja lényünket, ha engedjük, hogy hitünkben hűek legyünk magunkhoz, akkor az máris
misszió, mert környezetünk észre fogja venni, rá fognak kérdezni, hogy mindenek ellenére,
minden nehézség és abszurditás ellenére a pörgő élet közepette hogyan lehet mégis
hinni, hinni tiszta szívvel, bizalommal, hinni magunkaban, másokban, Istenben.