Szőke János szalézi atya előadása Esztergomban a vértanúk napján

Isten Szolgája Mindszenty József (1892–1975)
Bíboros, hitvalló egyénisége


Mindszenty József életében a döntő hivatástudatának kegyelme volt. Minden más adottsága ennek a vezérlete alatt fejlődött ki. Hitének bizonyossága zavartalan. Nincsenek megoldatlan problémái. Úgy tanít, mint a Szentatyák: az ész és a szív természeténél fogva keresztény. Ez volt papi ideálja, amelyet csodálatosan párosított magyarságtudatával.
Erős akarattal, tudományos, lelkipásztori felkészültséggel indult Zalaegerszegről Veszprémen át Esztergomba. Jelmondata: „Pannonia Sacra”, a Szent Magyarország volt.

Ennek a Szent Magyarországnak a központja az Isten.

Erről így írt az amerikai magyarokhoz:

„ Az Isten mindég fiatal. Övé a jövő. Ő nemcsak a múlt, a hagyományok, valamikori nagyságok tudója vagy féltékeny vigyázója, hanem az újnak, a fiatalnak, a holnapnak az előhívója egyénekben és népekben, akik nem adják föl magukat. Ezért nincs helye a csüggedésnek” (1973. 02. 05 USA-beli és kanadai magyaroknak szóló levél)

„Az Isten nekem Atyám és Miatyánk. Az idők teljében a mi testünkbe, emberi természetünkbe beöltöztette egyszülött Fiát, aki testvérünk lett, hogy mi emberek is mind testvérekké legyünk általa” (Budapest, 1947.07.11).

„Az emberektől, akik Isten nélkül vannak, féljünk, mert ha erejük van, akkor zsarnokok, ha alul vannak, akkor megbízhatatlanok” (Budapest, 1946.09.29)

A másik nagy ideáljáról, a Családról így buzdított:

„Arra kérlek benneteket, kedves magyar testvéreim, álljatok erősen a szent hitben, reményben és egymás iránti szeretetben. Főként a családi élet legyen szent és feddhetetlen, a názáreti szent család és az első magyar szent család, Szent István családi életének példájára” (Kanada, Hamilton, 1947. 06.27)

Szinte magától értetődő volt számára a haza és a haza szeretete:

„Mégis mielőtt szemeim megtörnének, nem ember, nem puszta érzelem, hanem Isten és őseink mondatják ezt velem, és ezt szeretném minden magyar párnája alá tenni, legyen bárhol széles e világon, hogy ne legyen nyugta az ösztökétől a halála napjáig: a megmaradt kevésből újra kell építenünk a hazát. Ez a dolgunk a világon” (Mindszenty levele a kanadai és az USA - beli magyarokhoz, 1973. 02.05)

„Katolikus hitünk táplálja magyar szeretetünket, mert arra tanít, hogy a hazaszeretet Istentől belénk oltott és Krisztustól megszentelt érzés és hogy a hazával szemben járó kötelességek Isten törvényeiben találnak szentesítést” (Pásztorlevél, 1946 06. 04).

A keresztény élet ilyen elmélyítése hazájában, szálka volt a diktatúrák szemében. Megjárta az első kommün börtöneit. A nemzetiszocialisták is internálták. Az idegen erőkre támaszkodó, magyarul beszélő kommunisták halálra ítélték, de nem akartak „vértanút gyártani”, ezért csak életfogytiglanit kapott.

Amikor hosszú fogság és kényszerlakhely után az „élete legnehezebb keresztjét” vette magára, külföldre került. Ott dolgozott lelkipásztori ideáljának megvalósításán a világ öt kontinensén. Utazott, bátorított és tanított. Végigjárta a világon szétszóródott magyar közösségeket. Utolsó útja után, 1975. májusában, amikor Kolumbiából visszatért Európába, Bécsben az Irgalmas Kórház Urológiai Osztály operációs asztalára került. A lélek készen volt, de a kifáradt szív nem bírta a megterhelést. Május 6-án halt meg. A máriacelli ideiglenes temetésén hívei, barátai már szentként tisztelték.

1991. májusa óta itt az esztergomi bazilika kriptájában nyugszik. Boldoggá avatási aktái Rómában vannak. Eddig két csoda bizonyítja, hogy Isten kedves gyermeke volt. Mind-annyian várjuk és imádkozunk boldoggá avatásáért.



Isten Szolgája Meszlényi Zoltán Lajos (1892–1951) esztergomi segédpüspök, vértanú egyénisége


Csodálatos, klasszikus műveltségű főpap és egyházjogász volt. Már fiatalon esztergomi segédpüspök lett. Amikor Serédi Jusztinián bíboros meghalt, a kommunista rendszer szándéka világos volt: az egyházat likvidálni kell. Meszlényi Zoltán, mint jogász és az egyházmegye gazdasági irányítója, ezt tudta. Lelkipásztorként azonban tanúságot tett a népéhez való küldetésről:

A Budapesten, a Szent Család plébániai templom felszentelésén így szólt a hívekhez: „Ezt a tiszteletreméltó helyet vegyétek körül minden tisztelettel és szeretettel. A lelki műveltségnek csalhatatlan jele mindnyájunknak az a törekvése, hogy otthonunkat tehetségünkhöz képest iparkodunk tisztává, csinossá és kellemessé tenni. Mennyivel inkább tartozunk ezzel ennek a helynek, amely részetekre valójában a Mennyország kapuja. Ide jártok Istent tisztelni imádságos lélekkel, ide jöttök bűneitekkel és gyarlóságaitokkal terhelten, hogy azoktól a bűnbánat szentségében megtisztuljatok. A külső világban szinte egyebet sem hallotok, minthogy szegezzétek tekinteteteket a földre, és a világ elfedi az örökkévalóság távlatait. Eljöttök ide a mennyország kapujába és ezen a kapun keresztül tekintve keresitek az örök élet mezőit, azokat a hozzátartozókat, akik már elmentek, és akikkel majd reméltek újra egyesülni soha meg nem szűnő boldogságban (Budapest, 1948. 05. 18).

Öntudatosan, szinte prófétai előrelátással készült a vértanúságra. Amikor az egyházmegyének nem volt főpásztora, mint segédpüspök ő végezte a papszentelést. 1945. június 8-án ebből az alkalomból így szólt az újmisésekhez: „A papoknak a legnagyobb megpróbáltatások idején is teljesíteni kell kötelességüket, még a vértanúság árán is. A vértanúság gondolata nem döbbentett meg és nem csodálkoztam. Természetesnek tűntek föl az Üdvözítő szavai:»Eljön az óra, hogy mindenki, aki megöl titeket, szolgálatot vél tenni Istennek«”.

Amikor Mindszenty József lett Esztergom érseke, őt már ott találta az érseki székhelyén. Az egyházi intézményeket és a fenntartásukhoz szükséges javakat ő tartotta példás módon egyensúlyban és a főegyházmegye zavartalanul tudta folytatni tevékenységét. Törés és hiány nem állt be.

Környezetében úgy mondták akkor, hogy szinte nem is lehetett észrevenni jelenlétét, mintha lábujjhegyen járt volna bíboros főnöke mellett. A Bíborosnak lelkipásztori munkájában, tanításában és harcában hűséges tanácsadója volt.

Amikor a vértanúságra készült, ez a prófétai látomása be is következett. Eltüntették: elfogatási parancs és tárgyalás nélkül osztozott a névtelen tanúságtevők sorsában. Sokáig csak egy korhadt fakereszt jelezte nyughelyét, és csak évtizedek múlva, 1996. június 24-én helyezték el földi maradványai itt az esztergomi bazilika kriptájában. Boldoggá avatási aktái Rómában vannak. Az illetékes hatóságok elismerték az akták hitelességét. Várjuk vértanúságának kihirdetését.



Boldog Salkaházi Sára (1899–1944)
szociális testvér egyénisége


Szívében hosszú ideig csak lappangott Isten hívó szava. Kassáról indult, újságíró és pedagógus volt. Környezetének a figyelmét tudásával vívta ki. Életében soha nem volt törés, de ideálja kialakításáig hosszú út állt előtte.

Érezte, hogy az Egyháznak és a nemzetnek szüksége van erős asszonyokra, anyákra és lányokra. Ezek képzésének érdekében a legmagasabb szinten mindent megtett. A Szociális Testvérek Társaságában találta meg azt a lehetőséget, hogy hivatásának éljen. Nem esett a munka eretnekségébe, mert a tevékenységhez való erőt mindig az Oltáriszentség és a Mária-tisztelet táplálta lelkében. Ő eszköznek tartotta magát, alázattal szolgálta a rábízottak lelki és testi boldogulását.

Erről így számol be:
„Nagyon akarom szeretni azt, ami nehéz és lelkesen csinálni, mert ezen látszik, mennyire vagyok Krisztusé. Hogyan szeretem testvéreimet? Az a jó, amint találkozom olyannal, akit nehéz szeretni, mosolyogni fogok rá és egy rövid fohászt, mondok érte.- Fogadd szívesen ezt Jézusom és add, hogy ne feledkezzem meg erről, hanem tegyem is. A legjobban akarod ezt a cselekvő szeretetet. Egészen Krisztusnak adott akarok lenni, minden akaratommal belé kapaszkodni és nem mondani, nem érezni, de élni, munkálni a szeretetet” (Puskely, 17.)

Életfelajánlása egészen a vértanúságig öntudatos volt:
„Tele van a szívem – lelkem lobogó lelkesedéssel. Az indítást, hogy életemet, illetve halálomat ajánljam fel a testvérekért, követhetem. Engedélyt kaptam. A boldogságom első mámorában eltűnt az a természetes borzongás, ami eddig szorongott bennem. De arra rákészülök, hogy újra előjön. Nem baj. A fölajánló imát már összeállítottam” (Puskely 66).
Abban az időben, amikor a nemzeti szocializmus lelket és testet ölő vihara Magyarországon is tombolt, a fajukért üldözöttek segítségére sietett és mentette őket. 1943-ban felajánlja magát azokért, akik az üldözötteket védik. 1944. március 19-e után az irányítása alatt álló intézetekben 60 üldözöttet mentett meg. Amikor ez kitudódott, nem hátrált a zsarnok elől, nem mentegetőzött, hanem vállalta a felelősséget.

Elhurcolták, fogva tartották és még aznap 1944. december 27-én a nyilasok Budapesten a Dunába lőtték. Testét a víz elsodorta, lelke az Isten elé került. Immár egy esztendeje, hogy boldogként tiszteljük.


Sándor István (1914–1953)
Szalézi segítőtestvér


Szolnokon született. Elvégezte a Gépipari és Fémipari Szakiskolát. Felutazik Budapestre, hogy nyomdász szakembernek képezhesse ki magát a rákospalotai szaléziak nyomdájában. Ekkor szereti meg igazán a Szalézi Társaságot. 25 éves, amikor felvételét kéri. Novícius évei után már mint kisegítő testvért sorozzák be a hadseregbe és ott mint híradóst bátor magatartásáért vaskereszttel tüntetik ki. 1950-ben, a rendek feloszlatása után – több ezer szerzetessel együtt – ő is földönfutóvá lett. Alkalma lett volna külföldre menekülni, de amint visszaemlékezéseiben írja, Magyarországon maradt, mert az ország ifjúságáért akarta életét föláldozni. Hosszas kálvária után, körmönfont rágalmakkal a Magyar Népköztársaság Katonai Bírósága demokráciaellenes szervezkedés és hűtlenség miatt kötél általi halálra ítélte. Bűne az volt, hogy a fiatalokat hitoktatásban részesítette, és mint képzett nyomdász, tisztességes kenyérkeresetre tanította a fiatalokat. Maga köré gyűjtötte őket és öntudatos keresztényeket nevelt belőlük. 1951-ben fogták el. Több helyen raboskodott.

- Rabságában is megmaradt nevelőnek. Még a rabtartóknak is feltűnt ez az adottsága. Úgy beszéltek róla, mint aki nem is felszentelt pap, csak egy csuhás barát, mégis erőt önt még a papokba is, különösen azokba, akik kivégzés előtt állnak.

- Köztudott volt, hogy a rabok nem tarthattak meg semmiféle személyes tárgyat: sem könyvet, sem fényképeket vagy karórát, de még a Rózsafüzért is elvették tőlük. Sándor István ekkor a népies vallásosság legegyszerűbb Rózsafüzérén, az ujjain imádkozott. Amikor a rabőr ezért is felelősségre vonta, egyszerűen azt válaszolta, hogy katona korában híradós volt és gyakorolja a morze-jeleket. A kérdésre: hová küldi az üzenetet és mit, azt válaszolta: „Azt Ön ezt nem érti meg, mert kódolva van és csak az égiek tudják megfejten”.
Birtokunkban van az 1953. március 12-én kelt kötéláltali halálos ítélet írásba foglalt ténye és az a végzés is, amely visszautasította a kegyelmi kérést és felszólítja az illetékes szerveket a kötél általi halál végrehajtására, annak haladék nélküli jelentésére. A halálos ítélet végrehajtása megtörtént, és ezt írásban jelentették is. Holttestét nem tudjuk hová temették, így csak lélekben tudjuk emlékét őrizni. A boldoggá avatási eljárás aktái ez év december 8-án kerülnek Rómába (Magyar szentek földi pártfogója; 107–108. o.)