Megnyíltak az ég kapui – Pákozdi István egyetemi lelkész tudósítása a budapesti városmisszióról
A napi gondok, rohanás,
pénzszerzés, szórakozás őrületében élő Budapest életében való igaz: „megnyíltak az
ég kapui”, ahogy tegnap este egy általában eléggé szkeptikus, középkorú ismerősöm
mondta. Folyik a városmisszió. A nap minden pontján történik valami: magasröptű konferenciabeszédek,
előadások, a nagy világnyelveken szimultán fordításban; tömjénfüstös, igazi nemzetközi
nagymisék a bazilikában; Lisieux-i Szent Teréz ereklyéjének pazar útja a magyar fővárosban;
szakrális művészetek hete a múzeumokban; ifjúsági fesztivál; sátrak és standok az
emberek meghallgatására, befogadására, tanítására, imára hangolására.
Már a
nyitó éjszaka sokat ígérő volt: Budapest templomainak lámpásai szombat este nem aludtak
ki, sőt a kapukban kedvesen invitáló helybéliek terelték az érdeklődőket; sok helyütt
megnyíltak a tornyok, a pincék, az oratóriumok, amelyeket máskor zárva tartanak. A
Magyar Szentek templomában a nyílt templomok éjszakájának legsikeresebb programjai
az Imperfectum együttes áhítata, az irodalmi est és a szentségimádás voltak. A Mária
Rádió egyenes adásban közvetítette a fiatalok imádságos énekét a betegeknek, az útonlévőknek.
A
város – bár általában mindenki folytatja normál munkáját, életét – mégis megváltozott.
Egy idősebb fiatal esti sétánkon egyszercsak felkiáltott: olyan ez, mint Köln, vagy
Róma… utalva az ifjúsági világtalálkozók felejthetetlen élményeire. Tényleg: mosolygós,
missziós lelkű fiatalok, szerzetesnövendékek, kedves nővérek, kispapok osztogatnak
ismertető lapokat, apró ajándékokat, virágot az utcán sétáló, igyekvő embereknek.
Megszólítanak olyanokat, akiket általában elkerülnek az emberek, s akik elkerülik
a templomot, az egyházat. A Ráday utcában egy zárda hátsó kapualjában „Kolostor-kávézó”
nyílt, őszinte, okos, igaz tanúságtételekkel. Közben feltűnnek egység-hátizsákos
külföldi zarándokok, a városmissziós sállal, jelvénnyel, nyakba akasztható kis névtáblácskával.
Tanúja voltam egy megható találkozásnak: a Franciaországból jött olasz származású
plébánoshoz odament egy fiatalember. „Atya, én az előző közösségében bérmálkoztam!”
Megörültek egymásnak, itt a budapesti városmisszión találkoztak újra.
Máris
vannak csodái e kegyelmi napoknak: felhívott telefonon egy tíz éve az egyetemi lelkészségen
keresztelkedett fiú. Könnyeivel küszködve mondta: meghalt az édesanyám, szeretnék
visszatalálni. Éppen a nyitó vasárnap üzenete az elveszett drachma, bárány és a tékozló
fiú evangéliuma volt.
Megnyíltak az ég kapui: Budapest átitatódik kegyelemmel,
ugyanakkor integrálódik a világegyházba. Sok-sok vendéggel, idegennyelvvel, lelkiségi
mozgalmak temperamentumával, elmélyedt szentségimádásokkal, taizéi imaórákkal, játékkal,
színházzal, mindennel, ami szép, ami fölemelő, ami lélekből fakadó.
Még csak
a hét első napjaiban járunk, máris úgy érezzük magunkat, mint elődeink 1938-ban, a
budapesti Eucharisztikus Kongresszuson, vagy ifjaink Kölnben, Rómában. Süt a nap,
nyári meleg van, Budapesten az ég kapuin át – aki csak akarja – egészen az Atyaisten
mosolyáig elláthat…