"Aki soha nem vész el, soha nem érzi át a megtalálás örömét" - Török Csaba atya elmélkedése
az évközi 24. vasárnapra
Az évközi huszonnegyedik
vasárnapon kettős példabeszéd hangzik fel. Az első felidézi a Jó Pásztor alakját,
most azonban nem a pásztor személyéről, hanem elveszés és megtalálás dinamikájáról,
sőt mondhatnánk örömteli csodájáról van szó. Ezt a témát tárja szemeink elé a második
példázat is, amelyben az asszony elveszett drachmáját keresi.
Miért beszélünk
elveszés és megtalálás, megkerülés dinamikájáról? Miért nem egy szerencsétlen
esetként vagy negatív lehetőségként áll előttünk ez? Azért, mert a hívő élet egyfajta
alapmozgásáról van itt szó. Vannak olyanok, akik számára a hit statikus dolog. Úgy
is mondhatnánk: egyszer hívő, mindörökre hívő. Ezek az emberek azok, akik magukévá
tesznek egy hitrendszert, annak kereteihez, szabályaihoz alkalmazkodnak, abban élnek,
és így érzik istenkapcsolatukat biztosítottnak.
Természetesen a keresztény
hit rendszere magába foglalja a bűn és bűnbánat, Isten megsebzésének és a kiengesztelődésnek
a kettősségét, de az ilyen hívő számára ez is egyfajta statikus gyakorlattá válik
– gyakorlom a bűnbánatot, mert a keret, a modell ezt várja el tőlem. Ha nem várná
el, nem tartanék bűnbánatot. De mert évente egyszer gyónni kötelező, a mise elején
magamba tekinteni és bánatimát mondani kötelező, hát megteszem. Ezek azok, akik a
példabeszéd szerint úgy élnek, úgy érzik, hogy nincsen szükségük megtérésre. Ezek
azok, akik igaznak vélik, állítják magukat. Lehet, hogy valóban jámborak és vallásosak
is, de tételezett igaz mivoltukban nem sok öröm terem. Mert micsoda vallásos meggyőződés
lehet az, ha egy templomnyi ilyennél nagyobb örömet jelent az Istennek egyetlen megtérő
bűnös? Milyen hitélet az ilyen, ha száz efféle hívőnél egyetlen egy töredelmet érző
vétkes többet ér?
Az ember élete rendelkezik egy alapvető sebesültséggel, amelyet
az ősbűn óta hordoz, ez pedig nem más, mint a teljességre való vágy, de önmagunk töredékessége
okán az erre való képtelenség. Ez mindannyiunk alapállása – mindannyian szeretnénk
végtelenül boldogok lenni mindörökké, ám ez nem sikerül. Vagy boldogok vagyunk, s
ez nem végtelen és nem tart örökké, vagy pedig örökké tartó, végtelen érzésünk nem
a boldogság, hanem mondjuk a félelem, a kétely, a bizonytalanság, a kutatás, de meg
nem találás.
Ha nem beszélünk azokról az emberi magatartásokról, amelyek a
fenti feszültségről nem hajlandók tudomást venni, beletemetkeznek a fogyasztásba,
az élménybe, az élvezetbe, akkor erre a helyzetre két válasz lehetséges. Az első elfeledi
a végtelenségre és örökkévalóságra szóló vágyát, s a maga töredékességéről, hiányairól
elhiszi, hogy ezek így jók, ennek így kell lennie. A beletörődve hívő ember ez. Beletörődve
vallásos, beletörődve erkölcsös. Viszi a törvény terhét, a hitvallás igáját, de olykor
már el is felejti, hogy Jézus szava szerint ennek édesnek és könnyűnek kellene lennie.
Ehelyett megszokottá válik, miként a bőr is megvastagodik és megkeményedik ott, ahol
a járom kidörzsöli. Ez az a statikus hit, amelyet előbb a dinamikus hit ellentéteként
neveztünk.
Azonban van egy másfajta ember. Ő az, aki megszenvedi a hitét. Kérdései,
kételyei vannak, elveszettnek érzi magát a lelki szárazság pusztájában, Istenért harcolva
olykor Istennel harcol, mint az Úrral vitába szálló, szomorú szóra ragadtatott Mózes.
Egy szóval: ez a hívő olykor hite ellenére elvész. Ám talán helyesebb volna azt mondani:
éppen a hite miatt vész el. Még pontosabban: hite érlelődése, elmélyülése miatt át
kell mennie a lelki élet ezen fázisán. Hiszen ismerjük a második megtérés fogalmát,
amikor valaki hosszas vallásosság, hitgyakorlat évtizedei, akár egész kolostori élet
után tér meg, immár másodszor.
Első megtérése a hitre hívta, ez a második
pedig a teljesség felé, a hit hatalmas kalandjára. A szentek életében hány és hány
ilyen újrakezdőt látunk, aki nem a bűnből tér meg a hitre, hanem a vallásgyakorlatból
a hit elevenségére. Csak két nagy személyiséget, Avilai Nagy Szent Terézt és Kalkuttai
Boldog Terézt kell említenünk, akik 38-40 évesen addigi szerzetesi életüket hátrahagyva
egy csodálatos új útra indultak.
Aki soha nem vész el, soha nem érzi át a megtalálás
örömét. Hisz nem csak a pásztor örvend, hanem a bárány is, nem csak az asszony, de
a drachma is. A beletörődött, a megszokásból „igaz” hívő kitehet akár kilencvenkilenc
fős nyájat is, nem lesz lelkes, nem lesz vonzó, nem lesz örömteli, vidám, az evangéliumi
fényt elevenen sugárzó. Ám aki megérzi önnön elveszettségét, aki várja, hogy megtalálja
őt az Isten, az át fogja élni a csodálatos örömet, az élet ünnepét, a megtalálás mindeneket
átragyogó fényét. Megérti végre, hogy a hit soha nem szobor, szervezet, kőtömb, de
élet, de gazdagság, de áradás. Öröm a Szentlélekben.