A kulturális pluralizmus mint a mai világ alaphelyzete - Török Csaba atya sorozata 10. rész

A teológia nyelvén Isten az, aki az egész világmindenség s benne minden létező alapját jelenti. Létünk („Sein”), itt-létünk („Da-Sein”) és így-létünk („So-Sein”) végső soron benne nyugszik. Ezen teológiai igazság mitikus megjelenítését tárja elénk a Teremtés könyve, amely tanúságot tesz arról, hogy minden, amit a világban látunk, Isten szava és akarata által lett a létbe hívva. B. Chenu azonban felhívja a figyelmünket arra, hogy Isten éppen ebben a teremtői pillanatban már nem csak mint a minden megalapozó, hanem egyszersmind mint a mindent rendező és szétválasztó is megjelenik: A bábeli torony építésének elbeszélésében még világosabban fejeződik ki, hogy a szétválasztás és a nyelvi, nemzeti sokféleség oka, forrása maga Isten.

A sokféleség első kezdete még Isten teremtő, áldó tevékenységének jegyében történik, amelynek feladatát az Úr megosztja az emberrel; a második alkalommal immár a szétválasztásra a bűn árnyéka vetül. A bábeli torony építésének elbeszéléséből ered az az erőteljes, a kereszténységben napjainkban is jelenlévő meggyőződés, hogy a sokféleség a maga kulturális megnyilvánulási formáiban egyfajta bűnös gyökérre vezethető vissza. A sokféleség a bűn, az emberi gőg gyümölcse – Isten egy és egyetlen, s benne a Szentlélek egyesítő ereje által az egész világnak egynek kellene lennie, hogyha a bűn nem másította, rontotta volna meg az eredeti isteni tervet.

Miben is áll a mai teológia fordulópontja, amely megpróbálja a sokféleséget immár nem kizárólag negatív módon értékelni, megítélni? Mindenekelőtt abban, hogy ezt a pluralitást immár nem pusztán tehertételként, hanem kihívásként és feladatként, sőt lehetőségként szemléli. Ez azt is jelenti, hogy az eredeti ősegységre már nem mint veszteségre, hanem mint a párbeszédet és a közösséget lehetővé tevő közös alapra tekintünk. Ilyen értelemben írja T. Merton: „Újra meg kell találnunk eredeti egységünket. Azzá kell lennünk, ami vagyunk.” Istenképűségünknek az egység Lelke erőterében való megvalósításának hatalmas küldetése ez.
A kulturális univerzum hordozza a megjelenési formák sokféleségét: egy természettudományos példa nyelvén azt mondhatnánk, hogy a kulturális világmindenségben sok önálló és autonóm rendszer létezik (pluriverzum), amelyek azonban nem önmagukban állnak fenn, hanem egy sajátos háló szemeit képezik, úgyannyira, hogy végülis az eltérő elemek egy egységes egészet (univerzum) alkotnak.

A kultúrák pluralizmusa tehát nem egyszerűen a bűn következménye, amelyet keresztként kell hordanunk, hanem a par excellence felhívás a Krisztus jelében megvalósítandó communio-ra. Hogyha őbenne az ember bűne és elesettsége üdvtörténeti, ökonómiai perspektívát nyert, akkor ezzel összefüggésben fel kell azt is ismernünk, hogy a kultúrák pluralizmusa immár egy születőben lévő communio távlatában értendő és értelmezendő. Az egység a lényünkbe van írva (mint az isteni, szentháromságos communio képe), azonban szüntelenül fáradoznunk kell azon, hogy azt teljességgel meg is valósítsuk (mint hasonlóságunkat az isteni communio-hoz). A tulajdonképpeni univerzum nem veszett el, hanem ott rejtezik az aktuális (természetesen az ember bűnösségének negatív hatásai által megjelölt) kulturális sokféleség, a látszólagos kulturális pluriverzum mögött.

Gondolatvezetésünknek ezen a pontján le kell szögeznünk, hogy Krisztusnak a Szentlélek erejében történt megtestesülése – amely által Isten Fia titokzatos módon egyesült minden emberrel és minden kultúrával – radikális kijelentést hordoz: a sokféleség tengelye az egység, a pluralitás jelenségét csakis az alapvető egység fényében érthetjük meg. Így a horizontális communio megköveteli a vertikálisat, hogy e kettő által megvalósulhasson az univerzális communio. Kérdéses maradhat, miként értelmezzük az egység és a sokféleség viszonyát, egy azonban bizonyos: Pünkösd misztériumában Isten kinyilvánította akaratát. A megváltás célja nem az, hogy a pluralizmust a megsemmisítés és az eredeti egység helyreállítása értelmében haladjuk meg, hanem sokkal inkább arról van szó, hogy Isten Lelkének erejében a különbözőségeket ne kioltsuk, hanem a communio egységébe vezessük.

Az emberi kultúrák pluralisztikus univerzumának végső és végérvényes megdicsőülése és beteljesedése Isten adomány lesz – azonban egyszersmind feladat is ez az emberek számára, akiknek az egység és közösség munkálásán eszkatologikus távlatban kell munkálkodniuk.