„Vasárnap nélkül nem élhetünk” – ez volt a fő gondolatmenete XVI. Benedek pápa homíliájának, amelyet vasárnap délelőtt, a bécsi Stephansdomban bemutatott szentmisén mondott

Nem élhetünk az Úr ajándéka, az Úrnak szentelt nap nélkül - így válaszolt néhány keresztény a jelenlegi Tunézia területén 304-ben üldözőinek. Amikor a császári helytartó elé vitték őket, és megkérdezték, hogy miért tartottak szentmisét vasárnap, annak ellenére, hogy tudták, halálbüntetés vár rájuk, így válaszoltak: „Vasárnap nélkül nem élhetünk!”

Ezeknek a keresztényeknek a számára a vasárnapi szentmise nem előírás volt, hanem benső igény – mondta a Szentatya. Isten nélkül, aki életünket szeretetével támasztja alá, maga az élet válik üressé. Ha elhagynánk, vagy elárulnánk ezt a középpontot, megfosztanánk életünket alapjától, benső méltóságától, szépségétől.

Az ókorban élt keresztények magatartásának van-e jelentősége ma, a mi számunkra?- tette fel a kérdést a Szentatya. Igen, mivel nekünk is szükségünk van arra, hogy kapcsolatban álljunk a Feltámadt Krisztussal, aki halálunkon túl is támaszt nyújt nekünk.

A Szentatya ezután az evangéliumi szakaszhoz fűzte elmélkedését (Lk 14,25-33), rámutatva, hogy Jézus nem minden embertől várja el ugyan azt. Mindenkinek van személyes feladata és Jézus követésének az a módja, amelyet maga az Úr tervezett számára. Jézus ezen a vasárnapon nem arról szól, hogy mi a feladata azoknak, akik nagy számban csatlakoztak hozzá Jeruzsálem felé vezető zarándokútján, hanem meghívását elsősorban a Tizenkét Apostolhoz intézte. Az apostoloknak mindenekelőtt túl kell jutniuk a Kereszt botrányán, majd mindent maguk mögött hagyva kell elfogadniuk azt a látszólag abszurd küldetést, hogy a föld végső határaiig elmenve hirdessék Jézus Krisztus evangéliumát. Jézus meghívása természetesen túlmutat saját történelmi korán és eljut minden idők embereihez. Szüntelenül hívja őket, hogy mindent maguk mögött hagyva teljesen álljanak szolgálatába és ezáltal testvéreik szolgálatába. Teremtsék meg az önzetlen szeretet oázisait egy olyan világban, amelyben látszólag gyakran csak a hatalom és a pénz számít. A Pápa hálát adott Istennek, hogy minden évszázadban számos olyan férfit és nőt ajándékozott az embereknek, akik szeretetének ragyogó jeleivé váltak, mint Szent Benedek és Skolasztika, Szent Ferenci és Klára, Árpád házi Szent Erzsébet, Loyolai Szent Ignác, Avilai Nagy Szent Teréz, Boldog Teréz anya, Szent Pio atya. Ezek a személyek egész életükkel Jézus szavát tolmácsolták kortársaiknak.

Az evangélium szavai azonban mindenkihez szólnak, amikor Jézus ezt mondja: „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, de aki elveszíti életét énérettem, megmenti azt”. (Lk 9, 24) Más szavakkal ez azt jelenti, hogy csak az találja meg az élet értelmét, aki szeret. A szeretet pedig mindig azt igényli, hogy kilépjünk önmagunkból. Önmagunk elveszítése nélkül nincs élet. Isten elveszítette önmagát irántunk való szeretetből. Csak ez teszi lehetővé, hogy mi is szabaddá váljunk, és valóban megtaláljuk az életet. Ez a központi magva annak, amit az evangéliumban ezen a vasárnapon az Úr közölni akar velünk. Arról biztosít bennünket, hogy számíthatunk szeretetére, az emberré vált Isten szeretetére.

„Sine dominico non possumus!” Az Úr nélkül és az Úrnak szentelt nap nélkül nem élhetünk sikeres életet. A vasárnap a nyugati társadalmakban hétvégét, szabadidőt jelent. A modern, rohanó világban a szabadidő természetesen szép és szükséges – mondta a Pápa, majd hangsúlyozta, hogy ha nem rendelkezik belső központtal, amelyből útmutatást kapunk, akkor üres idővé válik. A szabadidőnek szüksége van egy központra – arra, hogy találkozzunk Istennel, aki eredetünk és végcélunk.

Mivel vasárnap valójában találkozás Isten szavában és az Oltáriszentségben a feltámadt Krisztussal, ennek a napnak a hatósugara átöleli az egész valóságot. Az első keresztények a hét első napjaként ünnepelték, mint az Úr napját, mert ez a feltámadás napja volt. Az egyház annak is hamarosan tudatára ébredt, hogy a hét első napja egyben a teremtés reggele. Ezért a vasárnap az egyházban egyben a hála és az öröm ünnepe is a teremtés ajándékáért. Korunkban, amikor emberi beavatkozásaink miatt a teremtés számos veszélynek van kitéve, tudatosan be kellene fogadnunk a vasárnapnak ezt a dimenzióját is. Az ősegyház számára az első nap folyamatosan magába olvasztotta a hetedik nap, a „sabbat” örökségét is. Részt veszünk Isten pihenésében, amely átölel minden embert. Ezen a napon így megérzünk valamit a szabadságból és Isten minden teremtményének egyenlőségéből.

Ha ahhoz az Istenhez tartozunk, aki maga a hatalom minden hatalom felett, akkor félelem nélkül, szabadon élhetünk. Az az örökség, amelyet Isten ránk hagyott, az nem más, mint Önmaga, Szeretete – mondta végül homíliájában a Pápa, majd így fohászkodott az Úrhoz: „add, hogy ennek tudata mélyen behatoljon lelkünkbe és így megismerjük a megváltottak örömét”.