„Ahol jelen van Isten, ott jövő is van” – „az igazság nem intoleráns, hanem a szeretetben mutatkozik meg” – mondta máriacelli homíliájában XVI. Benedek pápa

Máriacelli zarándoklatunkkal ünnepeljük a kegyhely búcsúnapját, Mária Születésének liturgikus emléknapját- kezdte szentbeszédét a Pápa. 850 éve jönnek ide különböző népek és nemzetek hívei, akik szívükben magukkal hozzák saját és hazájuk vágyait, aggodalmait, rejtett reményeit. Máriacell így Ausztria számára és határain jóval túl a béke és a kiengesztelődött egység helyévé vált. Itt az emberek megtapasztalják az Anya vigasztaló jóságát, találkoznak Jézus Krisztussal, akiben Isten velünk van, mint ahogy ezt a mai evangéliumi szakasz is megerősíti.

Ma mi is bekapcsolódunk ebbe a több évszázados nagy zarándoklatba – mondta homíliájában a Szentatya. Álljunk meg az Úr Anyjánál és imádkozzunk: mutasd meg nekünk Jézust. Mutasd meg nekünk zarándokoknak Őt, aki út és egyben végcél: az igazság és az élet.

A Szentatya ezután a Máté evangéliumából vett evangéliumi szakaszhoz, Jézus Krisztus nemzetségtáblájához fűzte elmélkedését. (Mt1,1-16. 18-23). Izrael története Ábrahámtól kezdve zarándokút, amely emelkedőkkel és lejtőkkel, rövidebb vagy hosszabb utakon át, végül Krisztushoz vezet.

Isten meghagyja szabadságunkat, de kudarcaink ellenére új utakat talál irántunk való szeretete számára. Isten soha nem téved. Jézus Krisztus nemzetségtáblája Isten hűségének biztosítéka: Isten nem hagy elveszni bennünket, arra szólít fel, hogy újból és újból irányítsuk felé életünket, Krisztus felé haladva.

Zarándokolni annyit jelent, hogy egy megadott cél felé haladunk – folytatta homíliájában a Szentatya. A keresztény hithez való kapcsolódás, Jézus Krisztus egyházának kezdete azért volt lehetséges, mert Izraelben voltak olyan személyek, akik szüntelenül újat, valami nagyot kerestek: Zakariás, Erzsébet, Simeon, Anna, Mária és József, a Tizenkét Apostol és sokan mások. Mivel szívük várakozással volt teli, felismerték Jézusban azt, akit Isten küldött és így egyetemes családjának első tagjaivá váltak. A népek egyháza azért valósulhatott meg, mert mind a Földközi-tenger vidékén, mind pedig Közel- és Távol-Keleten, ahová Jézus Krisztus hírnökei eljutottak, voltak olyan személyek, akik keresték a csillagot, amely megmutatta számukra az Igazság, az élő Isten felé vezető utat.

A Pápa hangsúlyozta: nekünk is erre a nyugtalan és nyitott szívre van szükségünk. Ez a zarándoklat központi magva. Ma sem elegendő, hogy úgy éljünk és gondolkozzunk, mint mindenki más. A mi élettervünk túlmutat a hétköznapokon. Szükségünk van Istenre, arra az Istenre, akik megmutatta nekünk arcát és megnyitotta szívét Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában.

A történelem során sok nagy személyiség megható módon tapasztalta meg Istent, de ezek mind emberi tapasztalatok, emberi korlátokkal. Csak Krisztus Isten és csak Ő tölti be a híd szerepét, amely közvetlen kapcsolatot teremt Isten és ember között. Ha tehát úgy nevezzük Krisztust, mint a mindenki számára érvényes üdvösség egyetlen Közvetítőjét, és ha az üdvösségre mindenkinek szüksége van, akkor ez nem jelenti más vallások lebecsülését, vagy gondolatunk öntelt abszolutizálását, hanem csak azt, hogy Krisztus meghódította lelkünket, megérintette legbensőbb énünket és elhalmozott ajándékaival, hogy mi is tovább adhassuk az ajándékokat testvéreinknek.

Hitünk határozottan szemben áll azzal a belenyugvással, amely az embert képtelennek tartja az igazságra, mintha az túlságosan nagy lenne számára. Ez a beletörődés az igazsággal szemben, Nyugat és Európa válságának központi magva. Ha az ember számára nem létezik az igazság, akkor nem tudja megkülönböztetni a jót a rossztól. Akkor a tudomány nagy és csodálatos ismeretei kétértelművé válnak: fontos távlatokat nyithatnak meg a jó, az ember üdvössége felé, de – amint azt látjuk – rettenetes fenyegetéssé, az ember és a világ elpusztításává is válhatnak.

Történelmünkből kifolyólag félünk attól, hogy az igazságba vetett hit intoleranciához vezethet. Ha ránk tör ez a félelem, amelynek jogos történelmi alapjai vannak, akkor itt az ideje, hogy Jézusra tekintsünk itt a máriacelli kegyhelyen. Mint kisgyermek látjuk Őt Anyja karjaiban, az oltár fölött pedig a keresztre feszített Jézust szemléljük. Ez a két kép a következőket mondja: az igazságot nem egy külső hatalom hirdeti ki, hanem az igazság alázatos, és valódi lénye belső hatalma révén adja csak át önmagát az embernek. Soha nem a mi tulajdonunk, nem a mi termékünk, mint ahogy a szeretetet sem lehet előállítani, hanem csak ajándékként kaphatjuk és adhatjuk tovább. Az igazságnak erre a belső erejére van szükségünk, mi keresztények ebben bízunk, ennek vagyunk tanúi. Ezt kell átadnunk ajándékként másoknak, ugyanúgy, ahogy mi kaptuk.

„Krisztusra tekinteni” – ez ennek a napnak a mottója. Ma tiszta szívből imádkozzunk így Máriához: „Mutasd meg nekünk Jézust”. Mária válaszol nekünk és gyermekként mutatja be számunkra Fiát. Isten kicsivé vált számunkra. Isten nem külső erővel érkezik hozzánk, hanem szeretete tehetetlenségével jön el hozzánk, és ez képezi erejét. Szeretetünket kéri és azt, hogy mi is váljunk kicsikké, szálljunk le magas trónusunkról és legyünk gyermekek Isten előtt. Azt kéri tőlünk, hogy bízzunk benne és tanuljunk meg az igazságban és szeretetben élni.

A gyermek Jézus a világ összes gyermekére emlékeztet bennünket – folytatta homíliájában a Pápa. Azokra a gyermekekre, akik szegénységben élnek, akiket katonaként zsákmányolnak ki, akik soha nem ismerhették meg a szülői szeretetet, a beteg és szenvedő gyermekekre, de az örömteli és egészséges gyermekekre is. Európa ma szegény gyermekekben: mindent saját magunknak akarunk és nem bízunk eléggé a jövőben. A földi élet csak akkor válik kilátástalanná, ha kialszik az emberi szív és a szív által megvilágított értelem ereje – amikor Isten arca nem ragyog fel a föld felett. Ahol jelen van Isten, ott jövő is van – állapította meg a Szentatya.

Ha pedig a keresztre feszített Jézusra tekintünk, azt látjuk, hogy Isten nem a kard, hanem a Kereszt által váltotta meg a világot. A haldokló Jézus kitárja karját. Kínszenvedésekor hagyja, hogy értünk keresztre szegezzék, hogy nekünk életünk legyen. A kitárt kar azonban az imádkozó magatartása is. A pap szélesre tárja karját ima közben. Jézus kínszenvedését és halálát imává változtatja át, a szeretet gesztusává Isten és az emberek felé. Kitárt karjával mindenkit magához akar ölelni, hogy szeretetébe zárjon. Jézus tehát az élő Isten képmása, maga Isten, akiben bízhatunk.

„Tekintsünk Krisztusra!” – ha ezt tesszük, ráébredünk, hogy a kereszténység több mint egy erkölcsi rendszer, egy sor törvénnyel. Egy olyan barátság ajándéka, amely az életen át a halálban is tart. A kereszténység tehát, mivel egy barátság ajándéka, magában hordoz egy nagy erkölcsi erőt, amelyre olyan nagy szükségünk van korunk kihívásaival szemben. Ha Jézussal és egyházával ismét elolvassuk a Tízparancsolatot, akkor rájövünk, hogy elsősorban „igen” Istenre, aki szeret és vezet bennünket, és aki meghagyja szabadságunkat. „Igen” a családra, az életre, a felelős szeretetre, a szolidaritásra, a társadalmi felelősségre, az igazságosságra, az igazságra, a személyek és tulajdonaik tiszteletben tartására.

„Mutasd meg nekünk Jézust!” – ez a kérés elkísér bennünket mindennapi életünkben. És tudjuk, hogy Mária meghallgatja imáinkat, bármikor kérjük, megmutatja nekünk Jézust. Így megtaláljuk az igaz utat, és azon járunk lépésről lépésre, annak tudatában, hogy ez az út az örök Szeretethez vezet el bennünket – fejezte be máriacelli homíliáját XVI. Benedek pápa.