Egyház a mai világban - Török Csaba atya nyári sorozatának 7. része

A tanúságtétel és a személyes hitre való eljutás

A tanúságtétel kapcsán egy tény világosan kell látnunk (amely sajnos sokszor kevesebb figyelmet kap a teológiai irodalomban): a tanúságtétel értelme, sikere, célba érése nem pusztán a tanú szándékán, hanem a tanúság célszemélyének befogadóképességén és -készségén is múlik.

„A tanúságtétel, amely az emberi szabadság szívében gyökerezik, felhívást intéz az azt befogadó személy szabadságához. Míg a demonstráció mindenekelőtt az értelmet szólítja meg, a tanúságtétel bevonja eltérő fokon az akaratot és a szeretetet is. Felhívást intéz a bizalomhoz: ezt a többé-kevésbé mély bizalmat a tanúsított tárgy és a szóbanforgó értékek fontosságának alapján lehet lemérni.”

Ezen a ponton világosan láthatjuk, hogy végső soron a tanúságtétel eredményessége nem a tanún magán múlik, hanem azon, hogy az a személy, akit a tanúságtétel megcéloz, megtalálja-e önmagában azt, amit fentebb a szeretet princípiumának neveztünk, és ennek alapján hitelt szavaz-e a tanúságnak (ezen a ponton részben a tanúságtevő hitelessége és őszintesége jelentős faktor). Ám ezen felül még azon is múlik a sikeresség, hogy a tanúsított igazság, személy és a tanúságtétel célszemélye között kialakul-e egyfajta kapcsolat, amelynek közvetítője, előmozdítója a tanú.

Nem véletlenül használjuk itt a „kapcsolat” szót, hiszen a tanúságtétel nem információközlés, hittani tudásátadás, hanem azon való munkálodás, hogy a mi példánk láttán a másik, a még nem vagy még másként hívő is eljusson ugyanarra a hitre, amelyben mi élünk.

Valójában a hívő ember és a hitetlen ugyanabban a világban él, emberi, pszichés, társadalmi, sokszor kulturális adottságaik is ugyanazok. Azonban ami közöttük eltér, az az adott, objektív valóság értelmezési síkja. Az egyik a hitaktus erejében elnyeri a „hit szemeit”, a másik pedig nélkülözi azokat. Épp ezért a hívő tanúságtéle alapvetően arról szól, hogy ezekkel a sajátos és kegyelmi szemeivel miként, miben, milyen szempontból látja másként az emberi, a kulturális, társadalmi, fizikai valóságot. Vagyis nem új tárgyi valóságokról kell tanúságot tenni, hanem a hit egy új fényéről, amely áthatja, új szintézisbe állítja a létezést.

Nem a szaktudás, nem a meggyőző erő, a műveltség lesz a tanúságtétel fő mozgatója, s nem az fogja kiváltani a hitaktust, hogy a tanú példájával vagy szavaival rábeszélt minket. A tanúságtétel célszemélyének lelkében jelen kell lennie a Szentléleknek a maga hatékony módján, hogy a tanúságtétel igazsága és a nem hívőben meglévő vágy, kérdés, keresés közötti megfelelést felismerje. Nem feltétlenül a transzcendens valóságra irányuló explicit vágyat kell itt értenünk, hanem azt a természetszerű vágyat, amely minden létezőben, sokszor a tudatalatti szinten megvan a teljesség, a boldogság, a tökéletesség felé. Ezt a vágyat a nem hívő, még ha megragadja is, csak egyfajta immanens vágynak fogja tekinteni – a tanúságtétel s a kegyelmi indítás révén azonban egy sajátos hitbeli fényben álló perspektívában tűnik ez föl előtte.

Itt van a sajátos erő, amely a hitaktusban megragadható: az igen kimondása révén ráhagyatkozás a tanú személyére, s rajta keresztül az első tanúra, magára Krisztusra, a kinyilatkoztatás nagy isteni tanúságának közvetítőjére. Ennek nagyságát mi sem mutatja jobban, mint hogy az ember erre az egész életét is kész feltenni. „A végső esetben, amikor az ember egész életét veszélyezteti a tanú szavára, egy olyan bizalmat, hitet mutat fel, amely már mélységes szeretet a tanú irányában. Ezen szempontból nézve a Krisztusba vetett hit a személy teljes odaajándékozása Krisztusnak, olyan döntés, amely az egész személyes létet és az emberi lét egészét érinti. Az ember teljességgel ráhagyatkozik az abszolút tanúságtételre.”

Az élet helyes útjának megtalálásához szükség van beteljesült életek példájára. A hit megszületésének dinamikája feltételezi nem csak a kegyelem jelenlétét, de az eleven személyes hitek megtapasztalását is – felmutatva ezzel a tanúságtétel mély teológiai vonását. Ám túl minden nehézkes és elvont megfogalmazáson, mindez összefoglalható a keresztény lét egy sajátos és alapvető szavával: a szeretettel.

„Miként hihetnek a Jézus Krisztust nem ismerő emberek az ő szeretetében, ha nem áll szemeik előtt olyan más emberek képe, akiket már meghódított ez a szeretet, és akik ezért kockára tették akár egész életüket is?”