Egyház a kultúrában: A tanúságtétel, mint kihívás a kultúra felé – Török Csaba atya nyári sorozatának 6. része

A hívő személynek s magának az Egyháznak a hitközösségből fakadó tansúgátétele sajátos jelként áll a kultúra, a nem hívők előtt. Ereje abban áll, hogy nem egy kész érvelést terjeszt a célközösség, illetve a célszemély elé, hanem megszólítva őt az értelmezés feladatára hív fel. A tanúságtétel hermeneutikája sajátos módon mutatja azt a kihívást, amelyet a tanúságtevő a másik ember, a kultúra felé intéz. Az értelmezésnek ez a hermeneutikus cselekedete két irányban valósul meg:

dedukció – a tanúságtétel egyfajta alapdöntésre hív fel, amely abban áll, hogy a tanúságtevőnek hitelt szavazzunk; azonban ezáltal már magát a tanúsítottat is implicit módon (esetleg fenntartásokkal) hitelesnek fogadjuk el.

indukció – ezen a ponton válik a tanúságtétel értelmezésének viszonylagos jellege megragadhatóvá. Arra kell gondolnunk, hogy valójában a tanúságtétel aktusában a tanúságtevő kapcsolatban áll azzal, akit tanúsít, s azzal, aki előtt tanúként áll.

Ezen két szempont alapján világossá válik, hogy a tanúságtétel egy olyan relacionalitáson alapuló dinamikus kapcsolat, amely az értelmezésre indít. Azonban ez az értelmezés magába vonja a tanú (ön)értelmezését is. Nem lehet hitelesen hirdetni az evangéliumot úgy, hogy a tanú (ön)értelmezése hiteltelen maradjon – a kép, amelyet a tanúról a tanúságtétel célszemélye kialakít, összhangban kell, hogy legyen a tanúságtétel tárgyával.

A legújabb kutatások kimutatták, hogy a tanú(ságtétel) hitelességének két fő komponense van:

őszinteség – a tanú becsületessége, tisztességessége.

kompetencia – a tanú emberi, szakmai, életbeli tapasztalata, jártassága. „Sajátosan, bár nem kizárólag a világi hívekre tartoznak az evilági feladatok és tevékenységek. Amikor tehát akár egyenként, akár közösségben a világ polgáraiként munkálkodnak, ne csak az egyes szakterületek sajátos törvényeit tartsák tiszteletben, hanem igyekezzenek az adott területen igazi szakértelmet szerezni. Szívesen dolgozzanak együtt az azonos célokért fáradozókkal. Elismervén a hit követelményeit, erejével bátran legyenek találékonyak, s valósítsák meg kezdeményezéseiket. Az ő megfelelően kiművelt lelkiismeretükre tartozik a feladat, hogy az isteni törvény beleíródjék a földi város életébe.”

Emellett még külön szólnunk kell a „szeretet princípiumáról”, amelyet fentebb már megemlítettünk. Miben is áll ez? Valójában így írható le: „az igazság másikban való feltételezésének pártoló magatartása, amely túlmegy a puszta racionalitás princípiumán, és amely így lehetővé teszi, hogy minden konkrét tanúságtétel «performatív» erejét, vagyis hatékony dinamizmusát megértsük.” Magyarán szólva azt kell mondanunk, hogy a hit csak akkor tud a kultúra felé valós, prófétai és építő, hatékony kihívást intézni, hogyha előbb hívő személy vagy a hitközösség (Egyház) képes a „szeretet princípiumát” előhívni az adott kultúrában.

Sokszor épp ezen a ponton bukik meg a keresztény tanúságtétel a kultúrákban, még mielőtt elkezdődne: tudniillik az emberekben, a kulturális előítéletek és közhelyek, meggyőződések szintjén olyan alapmagatartás él, amely ellehetetleníti a hit kulturális tanúságtételét. Ezen a téren egyfajta pre-evangelizációra van szükség, amely előhívja azt az emberi magatartást, megteremti azt a közeget, amelyben a hit kulturális tanúságtétele hatékonnyá tud lenni.

Azért fontos ezt tudatosítanunk magunkban, mert enélkül könnyen azt láthatjuk csak, hogy hatalmas erőfeszítéseket teszünk, és mégis képtelenek vagyunk beteljesíteni küldetésünket, sikertelenek maradunk. Éppen ezért nagyon fontos az élet tanúságtételének témáját elmélyíteni, mert ezáltal valósíthatjuk meg, amit Ch. de Foucauld mint keresztényi küldetést meghatározott: „Az a feladatod, hogy kiáltsd az evangéliumot a tetőkről – nem szavakkal, hanem az életeddel.” Életünk tanúságtételével leszünk képesek kifejezésre juttatni evangéliumi értékeket és értékrendet, egyfajta krisztusi életstílust, a hitbeli meggyőződésből fakadó harmóniát, közösséget, a lét transzcendens értelmét.