Az egyház a mai világban - Török Csaba atya sorozatának 5. része

A közösség Lelke

A fentiekben kifejtettük a dialógus és a hermeneutika kérdéskörét a hit és a kultúra viszonyára vonatkoztatva pneumatocentrikus szemléletben. Ezen eszmélődéseink során azt állapítottuk meg, hogy a Szentlélek a dialógusnak s a megértésnek a Lelke. Hatékony jelenléte teszi lehetővé, hogy a hit és a kultúra között ne csak felszínes, de az igazi mélységeket érintő dialógus és (kölcsönös) megértés szülessék, amely mindkét felet egzisztenciálisan érinti. A Szentlélek hatékony jelenléte és sajátos működése azonban nem csak a közvetítés-közlés eme dimenzióit foglalja magába, de egyszersmind lehetővé teszi, hogy azok megmeneküljenek azoktól a súlyos kísértésektől, amelyek a kapcsolatot végigkísérték a történelem során.

1) Az első veszélyt az jelentené, hogyha a hit közössége, az Egyház a dialógus révén, illetve a hermeneutikai körben rosszul meghatározva önnön helyzetét (olvasóból bíróvá válva) megpróbálná bekebelezni a kultúra világát. Ez kettős szemléletben ragadható meg: vagy a kiválasztottság téves tudatában magához ragadja az üdvösséget az Egyház; vagy (és ezzel együtt) az egyetlen üdvhordozóként a világban hatalmat követel a kulturális valóság fölött. G. Theissen rámutat, hogy ez nem újkeletű és ritka próbatétel: „A vallástörténetben megéljük a konfliktust a válogatásra beállított vallási magatartás szentségtelen lelke, és a válogatás elvével szemben folytatott tudatos küzdelem «Szent Lelke» között.”

Amennyiben a hit látható közösségét, az Egyházat szentségként (tehát nem célként), a Szentlelket pedig nem hódító erőként, hanem a közösség lelkeként szemléljük, akkor a kérdés nem az, hogy sikerül-e a hit hatalomra jutása a kultúra fölött, hanem hogy megvalósul-e a Szentháromság közösségének példájára az emberi közösség itt a földön. A dialógus s a hermeneutikai kihívásnak való elégtétel csak így, csak ekkor éri el valódi célját.

„Krisztus amikor felmagasztalták a földről, mindeneket magához vonzott (vö. Jn 12,32 a görögben); föltámadván a halálból (vö. Róm 6,9) elküldte tanítványaira éltető Lelkét, és általa az üdvösség egyetemes szakramentumává tette saját testét, ami az Egyház; az Atya jobbján ül, de folytonosan munkálkodik a világban, hogy elvezesse az Egyházba az embereket, s általa szorosabban kapcsolja magához, és saját testével-vérével táplálva részesítse őket megdicsőült életében. A megígért és várt helyreállítás eszerint már el is kezdődött Krisztusban, útjára indult a Szentlélek elküldésével, és őáltala folytatódik az Egyházban, melyben a hit által megtanítanak minket mulandó életünk értelmére is, miközben az Atya evilágban ránk bízott művét az eljövendő javak reményében végrehajtjuk és üdvösségünkön munkálkodunk (vö. Fil 2,12).”

Így tehát az Egyház szentsége a világban az isteni Háromságból fakadó közösségnek is, s benne a közösség Lelke fúj, amely képes arra, hogy kötelékeivel úgy fűzzön egybe sokakat, hogy azok önazonosságukban és méltóságukban kárt nem szenvednek. Sőt hatékony jelenléte révén úgy kapcsolja rejtett, de mégis minden életet adó közösségbe magával Istennel a világ minden népét, hogy azokat nem uralma alá hajtja, hanem kegyelmi erejével belülről átjárva a jóra s az igazra irányítja.

2) A második kísértést az jelentené, hogyha az Egyház önmagát a Szentlélek urának tekintené. A dialógusban és a kultúrák értelmezésében ez kvázi egyenértékű lenne az egyházi álláspontnak a természetfölötti hittel való azonosításával, ami által a kultúrákat nem pusztán a (teljességgel jogos) krisztusi döntéshelyzet, de egyfajta lelki-szellem diktátum elé állíthatná az Egyház.

Természetes, hogy a Lélek kötődik az Egyházhoz. „Az isteni üdvözítő tevékenység inkarnatórikus és szakramentális szerkezetének megfelelően a Lélek a Szentíráshoz, az igehirdetéshez és a szentségekhez, és bizonyos mértékben az Egyháznak (...) hivatalos tevékenységéhez kötődik.”
Azonban a Szentléleknek ez az Egyházhoz kötődése nem jelenti még azt, hogy – miként azt többször is hangsúlyoztuk – ne köteleződne el a világ mellett is, igaz lényegileg más módon. A Szentlélek mint a közösség Lelke ezért az Egyházra rója a dialógus, a kommunióteremtő kommunikáció, az értelembeteljesítő értelmezés feladatát; a hit aggódó, de mégis a másikat tiszteletben tartó, közösséget, s nem uralkodást kereső magatartását a kultúrákkal szemközt.

„Az Egyház nem önmagából él, hanem Isten elevenné tevő lelkéből; az Egyház nem magának él, hanem a másokért való létet valósítja meg. Mint a Lélek szakramentuma a világért maga is csak útban van a beteljesülés felé, az összes embernek a Lélek által létrehozott közössége felé, amely a hármas-egy Isten közösségében jön létre.”