„A Szentszék keleti politikája – egy hosszú és fárasztó párbeszéd” - könyvismertetés

Ezzel a címmel jelent meg idén májusban az il Mulino kiadó gondozásában Giovanni Barberini egyház-és kánonjogász műve. A szerző a perugiai Egyetem Jogi fakultásának professzora, együttműködik az olasz külügyminisztérium EBESZ – Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet hivatalával. Számos kötetben foglalkozott már a vatikáni diplomáciával illetve az egykori szocialista országok vallási helyzetével. A 420 oldalas könyv címlapján a Szent Péter térről és környékéről készült légi felvétele látható halványan, a bazilika kupoláját részben szürke keretes fehér-fekete fénykép takarja le. Ezen Agostino Casaroli bíboros, az Ostpolitik egyik szentszéki főszereplője látható – kardinálistól szokatlan öltözetben – fekete öltönyben, kezében fekete kalappal, két magyar funkcionárius társaságában, háttérben ismerős balatoni tájképpel. A fénykép a balatonaligai pártüdülőben készült, a bíboros Sarlós István, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának alelnöke, illetve tolmácsa kíséretében látható.

A könyvhöz, amely az Agostino Casaroli bíboros nevét viselő Tanulmányi Központ Szövetsége támogatásával jelent meg, az Ostpolitik másik élen járó főpapja, Achille Silvestrini bíboros írt előszót. Ebben többek között rávilágít a kötet céljára, ami nem más, mint hogy rekonstruálja és ismertesse a Szentszék politikájának azt a szakaszát, amelyben a valós szocializmus rezsimjeivel konfrontálódott. A tanulmány az egyház és a kommunizmus közötti kapcsolat témájával indít, amely „alapvetően konfliktusos, mivel a kommunista tanítás már az első, a bolsevik Oroszországban történt megvalósulásakor összeegyeztethetetlennek bizonyult a katolikus keresztény doktrínával.”

A kötet hét fejezetre oszlik. Az első a katolikus egyház és a kommunizmus viszonyát tárgyalja, felidézve az egyes pápák megnyilvánulásait a kommunizmus és általában véve a totalitárius rezsimek ellen. Külön alpontban foglalkozik a Szentszék kommunizmus- és a nácizmus-ellenességével. A szerző részletesen összefoglalja XII. Piusz pápa megnyilatkozásait, amelyekben keményen felemelte szavát a politikai rendszerré vált kommunizmus ellen. Ez ugyanis üldözte a latin szertartású katolikus közösségeket, és kísérletet tett a görög-katolikus közösségek felszámolására Ukrajnában, Csehszlovákiában, Romániában és egyéb területeken.

A második, Ostpolitik c. fejezet a Boldog XXIII. János pápával kezdődő új korszak, az enyhülés jeleit mutatja be, külön utalással a II. vatikáni zsinat és a kommunizmus közötti kapcsolatra. VI. Pál pápának az Ostpolitik helyességére vonatkozó kétségeiről szólva Giovanni Barberini egyházjogász arra mutat rá, hogy a Szentszék keleti politikáját nehezen értette meg a nemzetközi közvélemény. A sajtó is elhallgatta VI. Pál marxista-ellenes állásfoglalását, inkább az új politikai magatartást hangsúlyozta, amely természetesen nagyobb hírértékkel rendelkezett. Voltak, akik Agostino Casaroli-t, az Ostpolitik kivitelezőjét egyenesen „őskommunistának” tartották, holott a főpásztor ennek pontosan az ellenkezőjéről tett tanúságot. Gyakran ismételte munkatársainak: „ahhoz, hogy eljussunk a foglyokhoz, előbb a börtönőrökkel kell beszélnünk”.

VI. Pál pápa többször is nyilvánosan kifejezte keserűségét a szocialista országokban szenvedő egyházak miatt. 1965. szeptember 14-én, a II. Vatikáni zsinat negyedik szakaszát megnyitó beszédében a következőket mondta: „Nem kevesen azok közül, akiknek itt kellene veletek együtt helyet foglalniuk, nem tudtak eleget tenni meghívásunknak, mert igazságtalanul akadályoztatva vannak. Ez annak a jele, hogy még mindig súlyos és fájdalmas az elnyomás, amellyel nem kevés ország sújtja a katolikus egyházat és azt előre megfontolt szándékkal meg akarja fojtani és teljesen fel akarja számolni”.

A harmadik fejezet az Ostpolitik beindulását, a részegyházak helyzetét ismerteti a következő országokban: Bulgária, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Lengyelország, a Német Demokratikus Köztársaság, Románia és Magyarország.
A negyedik fejezet „Casaroli prelátus, a türelmes tárgyalófél”-címmel részletesen foglalkozik a magyarországi ügyekkel, különös tekintettel az 1964-es részleges államközi megállapodásra és a Mindszenty bíboros sajátos helyzetéből adódó konfliktusokra. Idézi VI. Pál pápa szavait, amelyek 1971. szeptember 28-án, a bíboros Magyarországról való távozásának napján jelentek meg az Osservatore Romano hasábjain: „Mindszenty bíboros a magyar egyház és az Apostoli Szentszék ezer éves egységének dicsőséges tanúja, az akadályoztatott testvérekkel való egység jelképe, a hitben való rendíthetetlen szilárdság példaképe”. A fejezet a továbbiakban tárgyalja a csehszlovákiai részegyház drámai helyzetét, valamint a Szentszék és Jugoszlávia között fennálló konfliktust.

Az ötödik fejezet Agostino Casaroli prelátus lengyelországi küldetését, a hatodik fejezet pedig a Szentszéknek a helsinki konferencián való részvételét foglalja össze, különös tekintettel az emberi jogok, a vallásszabadság, a nukleáris non-proliferációs szerződés témájára.

Végül az utolsó, hetedik fejezet II. János Pál pápa Európáját mutatja be, amelynek határai az Atlanti-óceántól az Urálig terjednek és amely újdonságot jelentett a nyugat-európaiak számára. II. János Pál pápa arra törekedett, hogy a „kelet-európai” és „nyugat-európai” kifejezéseket megfossza attól a kulturális, politikai, sőt katonai tartalomtól, amely a második világháború után folyamatosan fűződött hozzájuk, a földrész két tömbre való megosztása nyomán. Wojtyła pápa terve különbözött elődeiétől, mind kulturális hátterében, mind pedig az „európaiságról” alkotott fogalmában. Az új európai politika természetesen más volt, mint az előző vatikáni Ostpolitik, amely ekkorra már teljesen kiüresedettnek tekinthette magát. Olyan politika volt, amely radikálisan visszautasított minden olyan hipotézist, amely szerint a marxista-leninista kultúra gyökeret vert volna a szláv – (általában véve a kelet-európai) - népek kultúrájában.