Egyház a mai világban – Török Csaba atya sorozatának 4. része: a Szentlélek a dialógusban

A dialógus messze több, mint a keresztény üzenet monologikus hirdetése. Lényege szerint hozzátartozik ehhez a válaszra irányuló égető vágy. Ennek az egész hatalmas dialogikus mozgásnak a forrása Isten szeretete, amelyről azonban tudjuk, hogy „a Szentlélek által áradt ki szívünkbe”. Ebből a szempontból vizsgálva az Egyház szerepét a dialógusban, megérthetjük, hogy nem csak egy üdvhozó üzenet hordozójaként, hanem Krisztus jegyeseként folytat párbeszédet a világgal, vágyakozva jegyese után. Az Egyház s a benne közösségileg megélt keresztény hit azért akar a világgal, az emberi kultúrákkal párbeszédben állni, mert maga Isten is szüntelenül dialógust folytat a világgal:
 
A világot és a történelmet „áturalja” („durchherrscht”) Isten, és ez az igazság megváltoztatja a kultúrákkal szembeni magatartásunkat. „A nagyobb tisztelet igazabbá és mélyebbé teszi szeretetünket; lehetővé teszi számunkra, hogy felfedezzük az «isteni fény sugarait» és az «Ige magvait», amelyek a nemkeresztény vallásokban [és joggal hozzátehetjük: kultúrákban – T.Cs.] megvannak.” Ez a dialógusban megvalósuló szeretetteljes keresés a hit lényegéhez tartozik, és központi feldatunknak kell lennie, mivel – J. H. Newman bíboros egy imájának szavaival élve – a világ valóságában „Krisztus ügye mintegy haláltusában hever.” Ezáltal a hit (jobban mondva az azt megélő egyházi közösség) képessé válik arra, hogy valódi dialógust valósítson meg, hiszen így már nem csak az örökkön beszélő, inspiráló, ajándékozó lesz ő, hanem olyan valósággá válik, amelyet meg is szólíthatnak a kultúrák, azokból inspirációt meríthet, azoktól megajándékozottá lehet. Egy ilyen alapmagatartással elkerülhetjük a fentebb említett három opció veszélyes kísértéseit:

1. A dialógus révén a hit ösztönzést jelenthet a kultúra számára a megtérésre, de csak úgy, hogyha a hitet hordozó közösség (az Egyház) egyidejűleg maga is kész megtérni (akár éppen a kultúrák világából érkező impulzusok hatására).

2. Lehet a párbeszédet praeparatio evangelica-nak tekinteni, de csakis akkor, hogyha egyszersmind tudatosítjuk magunkban, hogy Isten már a mi ténykedésünket megelőzően Szentlelke által hatékonyan jelen van és működik a világban. Épp ezért az evangélium meghirdetésére való előkészítésnek központi eleme kell, hogy legyen az Ige már meglévő magvainak keresése. Ezáltal lesz nem csak a kultúra, de az Egyház is előkészítve az evangélium hirdetésére.

3. A dialógus soha nem lehet öncéllá. Nem azért folytatok párbeszédet, mert az nekem jó. A beszédaktusban, egészen konkrétan a párbeszédben szembesülök a valósággal, és ezáltal megvalósul a találkozásom ennek a világnak s a velem szemközt álló embernek az igazságával. Ha erre képes vagyok, akkor meg fogom pillantani a Harmadikat is, aki engem az evangélium hirdetésére indít, s aki megadja kegyelmét a másiknak, hogy meghallja, befogadja és elfogadja az én hirdetésem szavát. A hit és a kultúrák dialógusa a Szentlélek kegyelmi fényében játszódik le – mondhatni ő a párbeszéd Alfája és Ómegája.

Ezen megfontolások által természetesen még nem oldottunk meg minden problémát, ám talán mégis sikerült olyan szempontokat felmutatnunk, amelyek által a kultúrák és a hit között megvalósuló dialógust s annak pneumatológiai súlypontjait teljesebben megérthetjük. Ezek a fenti megfontolások egyszersmind igen fontosak akkor, amikor az inkulturációs paradigma egyfajta pozitív kritikájára, a hit-kultúra viszony pneumatocentrikus újrafogalmazására vállalkozunk. Meggyőződésünk, hogy a hit (s a hitközösség, vagyis az Egyház) és a világ között valódi párbeszédre van szükség, ám ennek teológia megalapozása csakis a Szentlélektől indulva lehet kielégítő és megbízható. Az alábbiakban arra is igyekszünk majd rávilágítani, hogy a Szentlélek miként játszik központi szerepet a kölcsönös megértésben s az egység megvalósításában a sokaságban. A Szentlélek mint a dialógus Lelke