„A látás nélküli hit boldogsága” – a Jesus c. olasz folyóirat interjúja Carlo Maria Martini bíborossal

Carlo Maria Martini jezsuita bíboros, a milánói érsekség nyugalmazott főpásztora áprilisban múlt 80 éves. Jelenleg Jeruzsálemben él a Pápai Biblikus Intézetben, ahol ismét legkedvesebb tevékenységének szentelheti immáron minden idejét, a Szentírás tanulmányozásának. A „Jesus” c. olasz katolikus folyóirat júliusi száma riportot készített vele, melyben Martini bíboros beszámol életének jelentősebb szakaszairól.

„Életemnek az első mintegy húsz éves szakaszát – a hatvanas évektől a nyolcvanas évekig - a Szentírás tanulmányozása és az egyetemi oktatás töltötte ki. A másodikat pedig, amelyben mintha a Földről a Holdra kerültem volna, a milánói egyházmegyében töltött lelkipásztori éveim jelentik, 1980-tól 2002-ig. Ez egy nagyon intenzív lelkipásztori munkával teli időszak volt. Nagy kihívásokkal kellett szembesülnünk azokban az esztendőkben: a terrorizmus és a „Tiszta Kezek” világában éltünk akkor. És végül a harmadik rész, amelyben most is élek 2002 óta: az imádság és a közbenjárás időszaka itt Jeruzsálemben mindazon szándékokért, amelyeket még Milánóból hoztam ide magammal, aztán a világ összes gondjaiért és különösen azoknak a helyeknek a szenvedéseiért, ahol most élek, Jeruzsálemben, a Közel-Keleten.

- Most tehát az élete következő szakaszára készül?

 
Ezt a három időszakot csak úgy tekinthetem, mint előkészületet életem negyedik periódusára, mely számomra a legfontosabb. Vagyis arról az időszakról van szó, melyben – remélem, hiszem és bízom bennem – az Úr meghív majd az Országának asztalához, az örök élet kinyilatkoztatására, annak az isteni életnek a kinyilatkoztatására, mely a keresztség óta bennem és bármelyikőtökben működik és ami véglegesen abban a pillanatban nyilvánul meg, amikor az Úr megjelenik és bemutatkozik ajándékainak teljességével. Reménységben élek, arra várakozva, amit el sem tudok képzelni, sem pedig leírni, de bízom benne, hogy megéri ezekért élni, mert az Isten mondta ezt nekem és én bízom Őbenne.

- Mi segíti most ebben a pillanatban?

 
Szem előtt tartom Pálnak a Rómaiakhoz írt levele szavait, melyek nagyon hasznosak, különösen életemnek ebben a mostani szakaszában: „Az a véleményem, hogy a jelen szenvedések nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, amely nyilvánvalóvá lesz rajtunk…”, továbbá, a korintusi levél szavait: „Pillanatnyi, könnyű szenvedésünk ugyanis a mennyei dicsőség túláradó, örök mértékét szerzi meg számunkra. Csak ne a láthatóra, hanem a láthatatlanra szegezzük tekintetünket. A látható ugyanis ideig tartó, a láthatatlan viszont örök.”

- A közelmúltban tartott egyik konferenciáján a keresztény ember feladatáról beszélt Jézus szava nyomán: „Boldogok, akik nem láttak és mégis hisznek”.

 
Az elmélkedést valójában az első Péter levélről tartottam. Szívesen hangsúlyozom e levélben az apostol meglepő szavát Jézusról: „Bár nem láttátok Krisztust, mégis szeretitek és látatlanul is hisztek benne” (1 Pét. 1,8). Ez a péteri mondat a János evangélium 20. fejezetében, a hitetlen Tamásnak való megjelenés után valójában Jézus alapelveként hangzik el: „Azért hiszel Tamás, mert látsz engem. Boldog, aki nem lát és mégis hisz.” Mindig is izgattak engem ezek a szavak, sőt, egy bizonyos ellenkezés is született bennem, mert az mondtam magamban: Azok boldogok, akik láttak, nem pedig azok, akik nem láttak”.

- Hogyan lehetséges akkor mégis, hogy azok a boldogok, akik látnak, és azok is, akik nem látnak?

 
Hogyan lehetséges szeretni, anélkül hogy látnánk? Hogyan lehetséges a boldogság látás nélkül? Miért mondja Jézus: boldogok, vagyis elégedettek, szerencsések? Ebből a megállapításból indulok ki, amit a Szentírásban találtam: Van egy látás és van egy nem látás, más szavakkal két magatartás. Az egyik a látás révén jut meggyőződésre, míg a másik hisz, noha nem látott. Erre a másodikra utalnak Jézus szavai: „Boldogok, akik nem látnak és mégis hisznek”. Sőt, azt is mondja: Akik hisznek (jóllehet nem láttak), csak azok lépnek be a Mennyek Országába: „Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül”. Megnéztem, vannak-e még a Szentírásban olyan szövegek, melyek a János evangélium és a Péter levél idézett három kifejezéséhez hasonlóak. Igen, néha az Úr éppen a látást dicséri: „Boldog a szemetek, mert látnak és boldog a fületek mert hallanak”. És folytatja: „Bizony mondom nektek: Sok próféta és igaz akarta látni, amit ti láttatok és nem látta”. Tehát boldogok vagytok, akik láttatok. De azt is mondja az Úr: „Boldogok, akik hallják azt, amit ti hallotok”. Vagyis boldogok, akik hallanak és értenek.

Hogyan olvassa akkor a boldogmondást azokról, akik nem látnak?

 
A hitnek ez a boldogsága fontos részt tölt be az életünkben, különösen az én esetemben, aki az életemnek a negyedik periódusra készülődök. Élek tehát reménységgel és várakozással tekintve mindarra, amit még elképzelni sem tudok. Tudom, hogy az Úr százszorosan megfizet nekem, benne jelentéktelenné válik minden kicsi áldozatom és határtalanul nagy örömet vált majd ki bennem az ő jelenléte és tudom, mindazt megtalálom majd, amit elhagytam érte és azokat is, akik már elérték ezt a célt. Ezért mondja Jézus: „Boldogok, akik nem látnak és mégis hisznek.”