"A keresztény imádság a teljes Szentháromság életébe emel be minket" - Török Csaba atya elmélkedése az évk. 17. vasárnapra

Az évközi tizenhetedik vasárnap evangéliumi szakasza az imádságra, a helyes imádságra irányítja figyelmünket. A perikópa első részében Jézus a Miatyánk imádságot tanítja meg tanítványainak, azután pedig az imádság természetéről szól. Ez a szakasz minden keresztény számára a lelkiélet, az Isten felé tartó létezés egyik alapköve. Ha figyelmesen olvassuk el ennek a szakasznak a szavait, kidomborodik belőlük a krisztusi imádság sajátos arcéle, amely mássá teszi azt a többi vallási hagyomány, évezredes kulturális örökség imáitól. Melyek ezek a főbb elemek?

Elsőként azt kell kiemelnünk, hogy a keresztény ember az imádsága révén nem utat, kapcsolatot keres Isten, a rejtett és titokzatos Lény felé; hanem a már meglévő, a már mindent megelőző szeretetközösség alapvető voltát juttatja kifejezésre. „Atyánk!” – így kezdődik az Úr imája. Ezekkel a szavakkal nem lehet egy arctalan, ismeretlen valóság felé fordulni. Keresztényként hisszük, hogy Isten arca belénk égetett valóság. Ahogyan a gyermek saját magán felfedezheti szülei arcvonásait, úgy ismerjük meg mi is Istent önmagunkra vagy a másik emberre tekintve. Nem véletlenül mondja Szent Ágoston: Ambula per hominem, et pervenies ad Deum – Járj az emberen keresztül, az ember által, és Istenhez érkezel el (In Jo. XIV, 2). Az imádságunk ennek a felismerésnek az öröméből forrásozik: nem idegenként, távollévőként szólítjuk meg Istent. Teremtettségünk hozzáláncol, a bűn azonban elszakít tőle – ám Krisztusban mindannyian közel kerültünk újra hozzá.

Ez a közelség a második fontos pont. Istennek sok neve van: király, úr, bíró. Ezek fenségét, erejét írják le. Vannak olyan nevei is, amelyek cselekvései szerint nevezik néven őt: teremtő, gondviselő, irgalmas, jóságos, győzedelmes. Azonban egy név sincs, amely Isten arcát ily csodálatos és szeretetteljes valósággal mutatná meg előttünk. Az atya, az édesapa erőskezű, oltalmazó, hordozó, családfőként vezető, mégis gyengédséggel körülvevő szeretetének érzése kell, hogy eltöltsön bennünket. Jézus részéről nagyon is tudatos mindez, hiszen erre a gondolatra visszatér a perikópa vége felé is: „Van-e köztetek olyan apa, aki követ ad fiának, mikor az kenyeret kér tőle? Vagy ha halat kér, akkor hal helyett tán kígyót ad neki? Vagy ha tojást kér, akkor talán skorpiót nyújt neki?” Biztosak lehetünk benne, hogy Jézus hallgatósága nagyon is megértette ezen szavak üzenetét. Az atyaság oly közvetlen, eleven és szoros szeretetkötelék, amely akkoriban, egy erősen patriarchális társadalomban nem pusztán érzelmi kötődést, de valóban az életet jelentette. Annyira közvetlen kapocs ez, hogy ember Istenre vonatkoztatva ki sem merte mondani – nem véletlen, hogy Jézus ellen az egyik fő vádpont az lesz, hogy következetesen Atyjának nevezte az Istent.

Ebből a közvetlen közelségből ered a keresztény ima egy alapvető dimenziója, a kapcsolaté, a közösségé. A krisztusi szellemű ima mindig közösségi, közösségteremtő imádáság. Hiszen már a legelső szó: Atyánk, összekapcsolja az egyes számban imádkozó embert a sok másikkal. Senkinek nincs joga ezt mondani: Atyám, csakis és kizárólag Jézusnak. Ő az egyedüli és egyszülött Fiú. Mi Istent mindig csak közösségünk többes számával szólíthatjuk meg. Így az ima nem csak Istennel köt egybe bennünket – ez megvan minden vallás imájában –, de Isten egyetemes atyaságának megvallása révén sajátos módon az istenfiúság örököseivel, hívő testvéreinkkel, de rajtuk túl magával az emberiséggel is, amely teremtett léténél fogva Isten gyermeke.

Ezért lesz a keresztény imádságnak kimondott-kimondatlan tengelye maga a Szentlélek, minden élet ajándékozója, minden közösség megteremtője és lelkesítője. A Miatyánk imádságban nem szerepel kimondva a harmadik isteni Személy neve, de Jézusnak az imádságról adott tanítása a perikópa záró mondatában mindennél világosabban megmutatja, hogy minden imádság beteljesülése az, ha Istentől, az Atyától megkapjuk a Szentlelket, az élet, az igazság, a közösség Lelkét: „Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle.” Ez a Lélek az, aki az egész mindenséget betölti, akinél a szó értelme vagyon. A keresztény imádság tehát végső soron a teljes Szentháromság életébe emel be minket: a Fiútól tanuljuk, az Atyához intézzük, s általa a Szentlélek tölt el bennünket.

Íme, a krisztusi ima négy gyönyörű vonása: őskapcsolat, szerető közelség, közösség és részesedés az isteni életben. Járjuk ezt az utat, kövessük ne csak a Miatyánk szavait, de szellemét is, hiszen abból – miként Aquinoi Szent Tamás int – nem csak azt tanuljuk meg, hogy mit kérjünk, hanem azt is, hogy hogyan, milyen sorrendben.