"Az Egyház dialógus" - Török Csaba atya nyári sorozatának 3. része
A II. Vatikáni Zsinat
még javában ülésezett, amikor 1964-ben VI. Pál pápa megjelentette Ecclesiam suam
kezdetű első enciklikáját, amely nem csak a megkezdődő pontifikátus egyik központi
témájává tette a dialógust, hanem azt az 1964-es és1965-ös zsinati ülésszak figyelmének
fókuszába is állította. Írásának egyik vezérmotívumává a pápa a colloquium-ot,
vagyis a párbeszédet tette, amely az Egyház s a mai világ között folyik. VI. Pál így
összegezte programját: „Az Egyháznak párbeszédbe kell kezdenie a világgal, amelyben
él. Az Egyház magát teszi szóvá, üzenetté, párbeszéddé.”
VI. Pál pápa ezzel
igen egyértelműen meghatározta a maga teológiai álláspontját: az Egyháznak dialógussá
kell tennie önmagát, nem csak saját látható határain belül, hanem azokon kívül, azokon
túl is, az egész emberi világban. Ez a dialógus természetesen nem öncél, nem egyfajta
szellemi l’art pour l’art, „dialogue pour le dialogue”. Ennek a párbeszédnek
lényegénél fogva az evangelizáció magasztos céljára kell irányulnia. A dialógus „egy
mód az apostoli küldetés gyakorlására; a lelki megosztás művészete”. Természetesen
mindez nem helyettesíti, nem teszi szükségtelenné a misszió csúcsát: az evangélium
tulajdonképpeni hirdetését, amely az éltető és üdvhozó isteni ige prédikációjában
áll, amely tevékenységet az enciklika apostolkodás néven nevez.
A dialógus
rendező elve az egy Isten örök és egyetemesen érvényes Igazságában rejlik. Ennek a
meggyőződésnek alapján állva beszél VI. Pál pápa a vallások „koncentrikus köreiről”.
A legbelső, a középponthoz legközelebb álló kör a katolikus egyház, amely itt a földön
a legteljesebben képviseli az igazságot, s amelyet maga Isten állított erre a helyre.
Ezt követik a keresztény felekezetek, a monosteista majd az egyéb vallások. Ez az
elképzelés – éppen plasztikussága, egyszerűsége okán – igen gyorsan elterjedt a katolikus
közgondolkodásban.
A párbeszéd legfontosabb területe a Zsinat számára az ökumenikus
mozgalom, valamint a vallásközi, s egy bizonyos analógiája szerint értelmeződik az
Egyház és kultúra közötti párbeszéd is. Ez természetesen azt is jelenti, hogy a világgal
illetve a kultúrával folytatott párbeszédben is Isten Igazságának központisága érvényesül.
Ezen párbeszéd alapját a Szentléleknek a világban való jelenléte képezi. A Lélek működése
által olyan értékek, kincsek is léteznek és hatékonyak az Egyházon kívül, amelyeket
„a bőkezű Isten maga osztott ki a népek között”, s amelyeknek legértékesebb
kifejeződései a kultúrákban az azokat átlelkesítő, az azokban a transzcendenciára
való nyitottságot megvalósító vallások. Ugyanez a Lélek működik napjaink embereiben,
amikor hatalmas erőfeszítések révén törekednek a jobb életre, vagy egy emberibb társadalmi
rendre. Ennek legmagasabb rendű kifejeződése az emberi nem egyetemes, szabadságban
megvalósuló testvérisége. Ezen a ponton a Zsinat igyekszik felmutatni, hogy nem csak
az Egyháznak áll szándékában párbeszédet folytatni a világgal, a kultúrával, hanem
fordított irányban is megvan ez a vágy. Az embernek (mivel egy átlelkesített, átszellemített
világegyetemben él) egyfajta vallásos irányultsága, végzete van. A Szentlélektől kapja
a készséget az Igazság keresésére s önnön szellemi-lelki irányultságának kibontakoztatására.
Az „isteni Ige magvai” jelen vannak az egész világban, s ezáltal mindenki kapcsolatba
kerülhet a húsvéti misztériummal („csak Isten előtt ismert módon”).
„A
dialógus nem öncélú vagy taktikai lépés, hanem sajátos oka, követelménye és méltósága
van. Ez következik abból a mély tiszteletből, amely a Szentléleknek az emberekben
végbevitt működését övezi, aki ott fú, ahol akar. Ezért törekszik az Egyház fölfedni
«az Ige vetőmagját» és «annak az igazságnak megcsillanó sugarát, amely megvilágosít
minden embert». Ezek a magok és sugarak a személyekben és az emberiség hagyományaiban
találhatók. A dialógus a reményen és szereteten nyugszik, és a Szentlélekben hozza
meg gyümölcsét. A más vallások pozitív kihívást jelentenek az Egyház számára: arra
késztetik, hogy keresse és felismerje Krisztus jelenlétének és a Lélek működésének
jelét, valamint alaposabban vizsgálja sajátos természetét és tanúskodjék a Kinyilatkoztatás
teljességéről, amelyet minden ember javára birtokol.”