Lelkiségi mozgalmak az egyházban - P. Szentmártoni Mihály jezsuita pszichológus sorozatának
3. része
Lelkpásztori pszichológia és lelkiségi mozgalmak A lelkipásztori pszichológia
papoknak szánt speciális segítő eszközként indult és célja csak annyi volt, hogy a
papok minél eredményesebben tudják végezni küldetésüket. Fejlődése során azonban egyes
lelkipásztori tevékenységek annyira speciális jelleget öltöttek, hogy a hagyományos
filozófiai és teológiai képzés, amelyben a papok részesültek, nem bizonyult elégségesnek.
Ilyen tevékenységek az általános, de különösen a házassági és családi tanácsadás,
a vallásoktatás az iskolákban, valamint a kórházi és más intézmények keretén belül
történő lelkipásztorkodás. Tény az, hogy ennek a fejlődésnek egyik mellékhatásaként
válságba került maga a papi identitás. P. Szentmártoni: Amint korábbi elemzéseinkben
végigkísértük a világi hívek identitásának egyre erőteljesebb körvonalazását, most
ugyanígy végigkísérjük a lelkipásztori pszichológia fejlődési útján haladva a papi
identitás válságát. A lelkipásztori pszichológia a lélektan azon ága, amely a lelkipásztori
helyzetekben végbemenő pszichikai folyamatokat tanulmányozza. A meghatározás azt
a meggyőződést tükrözi, hogy a lelkipásztori pszichológia a lélektanból indul ki,
nem pedig a teológiából. Módszere tehát nem deduktív, hanem induktív, azaz megfigyelésen
alapszik. Ilyen beállításban empirikus tudomány. A fönti meghatározás körülhatárolja
a lelkipásztori pszichológia területét, amely lényegében a pasztorális helyzet. A
pasztorális helyzet alapjában úgy határozható meg, mint transzcendenciára nyitott
interperszonális viszony a lelkipásztor (lelkipásztori felelős) és egy vagy több lelkipásztori
alany között. Ezt a helyzetet több tényező határozhatja meg. Egyik az érintett személyek
száma. Ily értelemben megkülönböztethetünk a) két személy részvételéből álló lelkipásztori
helyzetet: tanácsadás, lelkivezetés, gyónás; b) több személyt egy időben érintő lelkipásztori
helyzetet: családi tanácsadás, kiscsoportok, tömeg, gyász. Ezzel a lelkipásztori pszichológia
fontosabb témaköreit is felsoroltuk. Az új lelkipásztori pszichológia egyrészt
elméleti és gyakorlati útmutatást igyekszik nyújtani a minél hatásosabb lelkipásztori
tevékenységhez, másrészt azonban igyekszik kiépíteni egy új mentalitást is: érzékennyé
tenni a lelkipásztorokat az egyén irányában. A II. Vatikáni Zsinat már utalt erre
az új mentalitásra: Napjainkban különösen sürgető kötelességünk, hogy felebarátnak
tekintsünk megkülönböztetés nélkül minden embert, és ha ránk szorul, siessünk is a
szolgálatára; legyen szó akár egy mindenkitől elhagyott öregről, egy igazságtalanul
lenézett vendégmunkásról, egy menekültről, egy házasságon kívül született gyermekről,
aki érdemtelenül szenved olyan bűnért, melyet nem ő követett el; vagy egy éhezőről,
aki megszólítja a lelkiismeretünket, eszünkbe juttatva az Úr szavát: "Amit a legkisebb
testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek" (Mt 25,40). (Gaudium et Spes)
A tágabb értelemben vett lelkipásztori pszichológia mindig is létezett. Maga az
a tény, hogy emberek vagyunk mások felé irányít bennünket. Van bennünk egyfajta velünk
született képesség, hogy megfigyeljük a másikat, hogy elemezzük viselkedését, hogy
igyekezzünk segítségére lenni, amikor bajban van. Tulajdonképpen minden ember pszichológus
egy bizonyos fokig. Mindenkinek van egy elmélete arra vonatkozóan is, mi az ember
és miért viselkedik úgy, ahogyan éppen viselkedik. A lelkipásztori pszichológia
azonban akaratlanul is válságba hozta a papi identitást. Talán furcsán hangzik, hogy
a papokat a világi hívőktől kell mentenünk, de erre szükség van több oknál fogva.
Egyrészt azért, mert egyre kevesebb a pap, ami arra kényszeríti az egyházi hatóságokat,
hogy egyre több szolgálatot a világi hívekre bízzanak. Továbbá, a világi hívek teológiája
elbátortalanított egyes papokat saját identitásukat illetően. Ebben viszont nagy szerepe
volt és van pontosan a lelkiségi mozgalmaknak, amelyeknek egyik jellegzetessége, hogy
világiak az alapítók. Kérdés: Hogyan lehet megmagyarázni a különféle karizmatikus
és lelkiségi mozgalmak nagy térhódítását, mi több, vonzó erejét és milyen alapon kapcsolódnak
a papi identitáshoz? P. Szentmártoni:A jelenség pozitív értékelése
szempontjából újra csak azt kell mondanunk, hogy az egyház ébredéséről van, vagy még
pontosabban: az egyháznak egy része, a világi hívek, keresik saját identitásukat.
A mozgalmak újdonság az egyház nyilvános életében, ezért magukon hordozzák a fiatalság
és a frissesség minden jelét, de egyben az úttörők, a hódítók, esetleg a lázadók megalkuvást
nem ismerő törtetését is. Minden mozgalom egy sajátos karizmában ismeri fel
kezdetét és létezésének jogosultságát. Közös vonásuk az egyház missziós szellemének
újjáéledése. Szemügyre vehetünk egy-két mozgalmat azok sajátos karizmáját elemezve. A
neokatekumen közösség alapkarizmája a kerigmatikus katekézis, valamint az állandó
nevelés a hitre és a hitben. A Comunione e Liberazione mozgalom karizmája egy új mentalitás
megteremtése amely révén a hit kultúrává lesz. A Szent Egyed közösség karizmája a
mindennapi ima, amely mások elfogadásához vezet; ez az ima gyakorlattá válik, úgyhogy
a közösség tagjai aktív szerepet vállalnak a szegények megsegítésében nemcsak helyi
szinten, hanem világviszonylatban. A Fokolare mozgalom karizmája az Isten emberszeretetének
fényében megélt Evangélium, amely minden emberben felebarátot lát; innen a mozgalom
erőteljes ökumenikus kisugárzása. Itt jegyezzük meg, hogy a Fokolare szellemiség talán
nem is mozgalom, hanem inkább transzverzális lelkiség, mert mindenki osztozhat benne
anélkül, hogy formálisan tagja legyen; sok pap és püspök aktív híve a fokoláré lelkiségnek. A
mozgalmak azonban azért is terjednek, mert gyakran olyan lelki szükségleteket elégítenek
ki, amelyeket a hivatalos lelkipásztorkodás vagy elhanyagol, vagy még nem fedezett
fel. A mozgalmakban, kiscsoportokban pl. jelen van a közös imádkozási lehetőség; ezzel
szemben sok templom csak a hivatalos istentiszteletre nyílik meg, egyébként egész
nap zárva marad; nem egy új templom pedig alig alkalmas az összeszedettségre, nem
is személyes imát ihlető szentélynek épültek, hanem liturgikus összejövetelekre alkalmas
csarnoknak. Templomainkból kimaradtak a nem liturgikus ájtatosságok, a közös litániák,
a rózsafüzér, stb. A hívek mindezeket megtalálják a kisközösségekben. Továbbá a mozgalmak
lehetőséget nyújtanak a Biblia elmélyült olvasására, tanulmányozására és elmélkedésére.
Ezzel érintettük a mozgalmak vonzóerejének lélektani hátterét is: az emberekben ma
is megvan az istenélmény utáni vágy, és ahol úgy érzik, erre lehetőség nyílik, oda
vonzódnak. A mozgalmak zöme pedig pontosan ezt ígéri, eltekintve attól, hogy képes-e
biztosítani is a hiteles istenélményt. Kérdés: Melyek a leggyakoribb
nehézségek a lelkiségi mozgalmakban? P. Szentmártoni: A nehézségeket két
csoportra oszthatjuk: vannak olyan nehézségek, amelyek ezeknek a mozgalmaknak ill.
csoportoknak a belső struktúrájából fakadnak és vannak nehézségek, amelyek a tágabb
plébániai közösséggel való kapcsolatukból származnak. Kérdés: Melyek a csoportokon
belüli nehézségek? P. Szentmártoni: Ha a kiscsoportok, a különféle lelkiségi
mozgalmak annak a kifejeződése, hogy a világi hívek keresik saját identitásukat az
egyházon belül, akkor hasznos megemlíteni, hogy ezek a mozgalmak még igen fiatalok,
gyakran jellemzi őket pontosan a keresés, ami azt is jelenti, hogy nem mindig találják
meg a helyes méretet. Egy másik nehézség a redukcionizmus és a szelektivitás.
Az első azt jelenti, hogy túl nagy hangsúlyt fektetnek a hit egyes igazságaira a többi
hitigazság rovására. Egyes csoportok állandóan a Szentírásra hivatkoznak, mások majdnem
kizárólagosan a gyógyulásokkal foglalkoznak, ismét mások a Szentlélek fontosságát
tartják legfontosabb témájuknak. A szelektivitás viszont azt jelenti, hogy
a Szentírásból csak azokat az igazságokat fogadják el, amelyek csoportkitűzésük érdekét
szolgálják. Ennél a pontnál szeretnénk elidőzni egy pillanatra, mert komoly problémák
forrásává lehet. A családfa gyógyításánál pl. a mozgalom képviselői állandóan arra
a bibliai mondásra hivatkoznak, hogy Isten hetedíziglen bünteti az apák vétkeit fiaikon,
de nem idézik Jézus szavait, hogy a beteg gyermek szenvedése sem az ő, sem szülei
bűnének a következménye. Még általánosabban, arra szeretnénk rákérdezni, miért idézik
a legtöbb csoportban, vagy mozgalomban szívesebben az ószövetségi írásokat, mint az
Evangéliumokat? Erre a kérdésre több szinten lehet válaszolni. Nemrégen egy
előadáson vettem részt, amelyet a neves jezsuita biblikus kutató, a Pápai Biblikus
Bizottság néhai elnöke, ma bíboros Albert Vanhoye tartott, aki a feltett kérdésre
így válaszolt: valószínűleg azért, mert az ószövetségi írások sokban a természetes
vallásosság szintjén mozognak, az evangéliumok pedig a kinyilatkoztatott vallásosságot
hirdetik. Innen csak egy lépés addig a következtetésig, hogy sokan talán azért részesítik
előnyben az ószövetségi írásokat, mert valahogy maguk is érzik, hogy azok gyakorlati
tanítása tulajdonképpen nem kötelezi őket semmiféle döntésre, megmarad kedves olvasmány
szintjén. Az evangéliumok azonban köteleznek. Elég ha arra gondolunk, hogy minden
ismert megtért szent az újszövetség üzenete révén találta meg Istenét, nem pedig az
ószövetségen keresztül. Utalok itt Szent Antal apátra, a nyugati szerzetesség atyjára,
akit Jézusnak az a felszólítása ragadott meg, hogy „menj, add el mindened, oszd szét
a szegények között és kövess engem.” Assisi szent Ferencet a szegény Krisztus képe
sodorta magával, Xavéri szent Ferencet az az evangéliumi figyelmeztetés, hogy semmit
sem ér az embernek ha megnyeri az egész világot is, de elveszíti lelkét, Boldog Charles
de Foucauld-t, a názáreti Jézus végtelen egyszerűsége fogta meg. Egy másik
szinten elemezhetjük magát a mozgalmak „lelkiségét”. Sokáig úgy gondoltam, hogy a
„vallásosság” a tágabb fogalom, aminek keretén belül megtaláljuk a „lelkiséget”, mi
több, „lelkiségeket”, mint pl. a ferences, a szentignáci, a kármelita lelkiséget,
stb. Viszont ahogy egyes, különösen nem-katolikusok mozgalmak használják a „lelkiség”
fogalmát, azt a benyomást kelti, hogy az ellenkező az igaz: ma minden lehet „lelkiség”,
még a New Age által felkínált panteizmus is. Lélektanilag az így értelmezett lelkiség
tulajdonképpen keresés, a vallás viszont válasz. Vagy még pontosabban: a mozgalmak
tagjai mintha még nem lennének vallásosak, ők keresők, akiknek nincsenek olyan válaszaik,
amelyek elköteleznek. Ha nem tetszik a mozgalom „lelkisége”, minden következmény nélkül
„kiléphetnek” és más „lelkiség” felé fordulhatnak. Ezzel szemben az Evangélium válasz:
ha valaki elfogadta, akkor már nincs mit keresnie. Ronald Knox angol megtért,
majd oxfordi egyetemista lelkipásztor így fogalmazott; az érett vallásosságra nem
lehet azt mondani, hogy „van” hitem, vagy „vallásom”, azaz nem lehet azt mondani,
hogy én birtoklom hitemet, vallásomat, hanem fordítva: engem birtokol a hitem, a vallásom! Ezek
komoly, talán kissé szigorú megfontolások, de szeretnénk, ha egyes mozgalmak vezetői
és tagjai belegondolnának annak a lehetőségébe, hogy nemcsak keresni kell, hanem hagyni,
hogy Jézus megtaláljon bennünket. Harmadszor, bizonyos pszichologizmus jellemez
minden kiscsoportot, lelki mozgalmat, amely a csoport belső szerkezetét igazgatja.
Példának megemlíthetjük a családi hétvég mozgalmat, amelynek programja pontosan meghatározható
és elhelyezhető lélektani folyamatot követ, csakhogy igen gyakran a tagok ezt nem
ismerik, minek következtében fennáll a manipuláció veszélye. Ide tartozik az erős
vezető jelenléte is minden csoportban, aki magához köti híveit. Fennállhat a nem reális
elvárások veszélye is, pl. csodát ígérnek ill. várnak, gyógyulást vagy egyéb problémák
megoldását. Kérdés: Melyek a nehézségek a lelkipásztorok, plébánosok szemszögéből? P.
Szentmártoni: A plébánosok gyakran úgy látják, mintha az egyes csoportok elkülönülnének
a plébánia közösség egészétől: saját liturgikus összejöveteleket szerveznek szombat
este, úgyhogy vasárnap nem is jönnek el a templomba. Nem tetszik prozelitáló hajlamuk
sem, vagyis, hogy tagokat toboroznak. Titkolózásuk is zavaróan hat, mintha valamiféle
titkos szervezet lennének, ahová még a plébánosnak sincs joga betekintést nyerni.
Ezek tényleges nehézségek. De vannak olyan nehézségek is, amelyek esetleg
a plébános szerepének egyoldalú értelmezéséből fakadnak, pl. az ún. patriarkális nézetből,
miszerint a plébános hitközségének mindenható felelőse és ura. Csakhogy ez a kép a
történelmi kényszerek nyomása alatt módosult. Angliában és Németországban a nagy paphiány
miatt egyre több plébánia marad állandó plébános nélkül. Egy pap lát el több plébániát,
amelyeket világi hívek, vagy jobbik esetben állandó diakónus vezet, a plébános csak
amolyan „vendégmunkásként“ jelenik meg, hogy ellássa a hívek lelki igényeit. Az ilyen
helyzetben a különféle mozgalmak szerepe is más fényben jelenik meg: ők a plébániai
élet jogos pluralizmusának egyik fontos alkotóeleme. Megemlítenék itt egy Angliából
vett példát, amit évről évre élek, amikor nyáron ott helyettesítem a plébánost. Két
plébániát kell ellátnom, ami bizony leszűkíti a lelkipásztor tényleges jelenlétét
és tevékenységi lehetőségeit. Az egyik plébánián minden csütörtökön szentségimádást
tartanak, de mivel a plébános nem tud jelen lenni ezen az imaórán, a sekrestyés asszony
teszi ki az Oltáriszentséget, előimádkozik és vezeti a szentségimádást, a plébános
csak a végére érkezik meg, hogy áldást adjon a híveknek. Liturgikus szempontból talán
nem egészen „ortodox“ ez az eljárás, de lelkipásztori szempontból igen hasznos.