2007-07-23 13:26:32

Lelkiségi mozgalmak az egyházban - P. Szentmártoni Mihály jezsuita pszichológus sorozatának 3. része


Lelkpásztori pszichológia és lelkiségi mozgalmak
     A lelkipásztori pszichológia papoknak szánt speciális segítő eszközként indult és célja csak annyi volt, hogy a papok minél eredményesebben tudják végezni küldetésüket. Fejlődése során azonban egyes lelkipásztori tevékenységek annyira speciális jelleget öltöttek, hogy a hagyományos filozófiai és teológiai képzés, amelyben a papok részesültek, nem bizonyult elégségesnek. Ilyen tevékenységek az általános, de különösen a házassági és családi tanácsadás, a vallásoktatás az iskolákban, valamint a kórházi és más intézmények keretén belül történő lelkipásztorkodás. Tény az, hogy ennek a fejlődésnek egyik mellékhatásaként válságba került maga a papi identitás.
P. Szentmártoni: Amint korábbi elemzéseinkben végigkísértük a világi hívek identitásának egyre erőteljesebb körvonalazását, most ugyanígy végigkísérjük a lelkipásztori pszichológia fejlődési útján haladva a papi identitás válságát. A lelkipásztori pszichológia a lélektan azon ága, amely a lelkipásztori helyzetekben végbemenő pszichikai folyamatokat tanulmányozza. A meghatározás azt a meggyőződést tükrözi, hogy a lelkipásztori pszichológia a lélektanból indul ki, nem pedig a teológiából. Módszere tehát nem deduktív, hanem induktív, azaz megfigyelésen alapszik. Ilyen beállításban empirikus tudomány. A fönti meghatározás körülhatárolja a lelkipásztori pszichológia területét, amely lényegében a pasztorális helyzet.
    A pasztorális helyzet alapjában úgy határozható meg, mint transzcendenciára nyitott interperszonális viszony a lelkipásztor (lelkipásztori felelős) és egy vagy több lelkipásztori alany között. Ezt a helyzetet több tényező határozhatja meg. Egyik az érintett személyek száma. Ily értelemben megkülönböztethetünk a) két személy részvételéből álló lelkipásztori helyzetet: tanácsadás, lelkivezetés, gyónás; b) több személyt egy időben érintő lelkipásztori helyzetet: családi tanácsadás, kiscsoportok, tömeg, gyász. Ezzel a lelkipásztori pszichológia fontosabb témaköreit is felsoroltuk.
      Az új lelkipásztori pszichológia egyrészt elméleti és gyakorlati útmutatást igyekszik nyújtani a minél hatásosabb lelkipásztori tevékenységhez, másrészt azonban igyekszik kiépíteni egy új mentalitást is: érzékennyé tenni a lelkipásztorokat az egyén irányában. A II. Vatikáni Zsinat már utalt erre az új mentalitásra:
Napjainkban különösen sürgető kötelességünk, hogy felebarátnak tekintsünk megkülönböztetés nélkül minden embert, és ha ránk szorul, siessünk is a szolgálatára; legyen szó akár egy mindenkitől elhagyott öregről, egy igazságtalanul lenézett vendégmunkásról, egy menekültről, egy házasságon kívül született gyermekről, aki érdemtelenül szenved olyan bűnért, melyet nem ő követett el; vagy egy éhezőről, aki megszólítja a lelkiismeretünket, eszünkbe juttatva az Úr szavát: "Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek" (Mt 25,40). (Gaudium et Spes)
   A tágabb értelemben vett lelkipásztori pszichológia mindig is létezett. Maga az a tény, hogy emberek vagyunk mások felé irányít bennünket. Van bennünk egyfajta velünk született képesség, hogy megfigyeljük a másikat, hogy elemezzük viselkedését, hogy igyekezzünk segítségére lenni, amikor bajban van. Tulajdonképpen minden ember pszichológus egy bizonyos fokig. Mindenkinek van egy elmélete arra vonatkozóan is, mi az ember és miért viselkedik úgy, ahogyan éppen viselkedik.
      A lelkipásztori pszichológia azonban akaratlanul is válságba hozta a papi identitást. Talán furcsán hangzik, hogy a papokat a világi hívőktől kell mentenünk, de erre szükség van több oknál fogva. Egyrészt azért, mert egyre kevesebb a pap, ami arra kényszeríti az egyházi hatóságokat, hogy egyre több szolgálatot a világi hívekre bízzanak. Továbbá, a világi hívek teológiája elbátortalanított egyes papokat saját identitásukat illetően. Ebben viszont nagy szerepe volt és van pontosan a lelkiségi mozgalmaknak, amelyeknek egyik jellegzetessége, hogy világiak az alapítók.
Kérdés: Hogyan lehet megmagyarázni a különféle karizmatikus és lelkiségi mozgalmak nagy térhódítását, mi több, vonzó erejét és milyen alapon kapcsolódnak a papi identitáshoz?
P. Szentmártoni: A jelenség pozitív értékelése szempontjából újra csak azt kell mondanunk, hogy az egyház ébredéséről van, vagy még pontosabban: az egyháznak egy része, a világi hívek, keresik saját identitásukat. A mozgalmak újdonság az egyház nyilvános életében, ezért magukon hordozzák a fiatalság és a frissesség minden jelét, de egyben az úttörők, a hódítók, esetleg a lázadók megalkuvást nem ismerő törtetését is.
      Minden mozgalom egy sajátos karizmában ismeri fel kezdetét és létezésének jogosultságát. Közös vonásuk az egyház missziós szellemének újjáéledése. Szemügyre vehetünk egy-két mozgalmat azok sajátos karizmáját elemezve.
      A neokatekumen közösség alapkarizmája a kerigmatikus katekézis, valamint az állandó nevelés a hitre és a hitben. A Comunione e Liberazione mozgalom karizmája egy új mentalitás megteremtése amely révén a hit kultúrává lesz. A Szent Egyed közösség karizmája a mindennapi ima, amely mások elfogadásához vezet; ez az ima gyakorlattá válik, úgyhogy a közösség tagjai aktív szerepet vállalnak a szegények megsegítésében nemcsak helyi szinten, hanem világviszonylatban. A Fokolare mozgalom karizmája az Isten emberszeretetének fényében megélt Evangélium, amely minden emberben felebarátot lát; innen a mozgalom erőteljes ökumenikus kisugárzása. Itt jegyezzük meg, hogy a Fokolare szellemiség talán nem is mozgalom, hanem inkább transzverzális lelkiség, mert mindenki osztozhat benne anélkül, hogy formálisan tagja legyen; sok pap és püspök aktív híve a fokoláré lelkiségnek.
      A mozgalmak azonban azért is terjednek, mert gyakran olyan lelki szükségleteket elégítenek ki, amelyeket a hivatalos lelkipásztorkodás vagy elhanyagol, vagy még nem fedezett fel. A mozgalmakban, kiscsoportokban pl. jelen van a közös imádkozási lehetőség; ezzel szemben sok templom csak a hivatalos istentiszteletre nyílik meg, egyébként egész nap zárva marad; nem egy új templom pedig alig alkalmas az összeszedettségre, nem is személyes imát ihlető szentélynek épültek, hanem liturgikus összejövetelekre alkalmas csarnoknak. Templomainkból kimaradtak a nem liturgikus ájtatosságok, a közös litániák, a rózsafüzér, stb. A hívek mindezeket megtalálják a kisközösségekben. Továbbá a mozgalmak lehetőséget nyújtanak a Biblia elmélyült olvasására, tanulmányozására és elmélkedésére. Ezzel érintettük a mozgalmak vonzóerejének lélektani hátterét is: az emberekben ma is megvan az istenélmény utáni vágy, és ahol úgy érzik, erre lehetőség nyílik, oda vonzódnak. A mozgalmak zöme pedig pontosan ezt ígéri, eltekintve attól, hogy képes-e biztosítani is a hiteles istenélményt.
Kérdés: Melyek a leggyakoribb nehézségek a lelkiségi mozgalmakban?
P. Szentmártoni: A nehézségeket két csoportra oszthatjuk: vannak olyan nehézségek, amelyek ezeknek a mozgalmaknak ill. csoportoknak a belső struktúrájából fakadnak és vannak nehézségek, amelyek a tágabb plébániai közösséggel való kapcsolatukból származnak.
Kérdés: Melyek a csoportokon belüli nehézségek?
P. Szentmártoni: Ha a kiscsoportok, a különféle lelkiségi mozgalmak annak a kifejeződése, hogy a világi hívek keresik saját identitásukat az egyházon belül, akkor hasznos megemlíteni, hogy ezek a mozgalmak még igen fiatalok, gyakran jellemzi őket pontosan a keresés, ami azt is jelenti, hogy nem mindig találják meg a helyes méretet.
      Egy másik nehézség a redukcionizmus és a szelektivitás. Az első azt jelenti, hogy túl nagy hangsúlyt fektetnek a hit egyes igazságaira a többi hitigazság rovására. Egyes csoportok állandóan a Szentírásra hivatkoznak, mások majdnem kizárólagosan a gyógyulásokkal foglalkoznak, ismét mások a Szentlélek fontosságát tartják legfontosabb témájuknak.
      A szelektivitás viszont azt jelenti, hogy a Szentírásból csak azokat az igazságokat fogadják el, amelyek csoportkitűzésük érdekét szolgálják. Ennél a pontnál szeretnénk elidőzni egy pillanatra, mert komoly problémák forrásává lehet. A családfa gyógyításánál pl. a mozgalom képviselői állandóan arra a bibliai mondásra hivatkoznak, hogy Isten hetedíziglen bünteti az apák vétkeit fiaikon, de nem idézik Jézus szavait, hogy a beteg gyermek szenvedése sem az ő, sem szülei bűnének a következménye. Még általánosabban, arra szeretnénk rákérdezni, miért idézik a legtöbb csoportban, vagy mozgalomban szívesebben az ószövetségi írásokat, mint az Evangéliumokat? Erre a kérdésre több szinten lehet válaszolni.
      Nemrégen egy előadáson vettem részt, amelyet a neves jezsuita biblikus kutató, a Pápai Biblikus Bizottság néhai elnöke, ma bíboros Albert Vanhoye tartott, aki a feltett kérdésre így válaszolt: valószínűleg azért, mert az ószövetségi írások sokban a természetes vallásosság szintjén mozognak, az evangéliumok pedig a kinyilatkoztatott vallásosságot hirdetik. Innen csak egy lépés addig a következtetésig, hogy sokan talán azért részesítik előnyben az ószövetségi írásokat, mert valahogy maguk is érzik, hogy azok gyakorlati tanítása tulajdonképpen nem kötelezi őket semmiféle döntésre, megmarad kedves olvasmány szintjén. Az evangéliumok azonban köteleznek. Elég ha arra gondolunk, hogy minden ismert megtért szent az újszövetség üzenete révén találta meg Istenét, nem pedig az ószövetségen keresztül. Utalok itt Szent Antal apátra, a nyugati szerzetesség atyjára, akit Jézusnak az a felszólítása ragadott meg, hogy „menj, add el mindened, oszd szét a szegények között és kövess engem.” Assisi szent Ferencet a szegény Krisztus képe sodorta magával, Xavéri szent Ferencet az az evangéliumi figyelmeztetés, hogy semmit sem ér az embernek ha megnyeri az egész világot is, de elveszíti lelkét, Boldog Charles de Foucauld-t, a názáreti Jézus végtelen egyszerűsége fogta meg.
      Egy másik szinten elemezhetjük magát a mozgalmak „lelkiségét”. Sokáig úgy gondoltam, hogy a „vallásosság” a tágabb fogalom, aminek keretén belül megtaláljuk a „lelkiséget”, mi több, „lelkiségeket”, mint pl. a ferences, a szentignáci, a kármelita lelkiséget, stb. Viszont ahogy egyes, különösen nem-katolikusok mozgalmak használják a „lelkiség” fogalmát, azt a benyomást kelti, hogy az ellenkező az igaz: ma minden lehet „lelkiség”, még a New Age által felkínált panteizmus is. Lélektanilag az így értelmezett lelkiség tulajdonképpen keresés, a vallás viszont válasz. Vagy még pontosabban: a mozgalmak tagjai mintha még nem lennének vallásosak, ők keresők, akiknek nincsenek olyan válaszaik, amelyek elköteleznek. Ha nem tetszik a mozgalom „lelkisége”, minden következmény nélkül „kiléphetnek” és más „lelkiség” felé fordulhatnak. Ezzel szemben az Evangélium válasz: ha valaki elfogadta, akkor már nincs mit keresnie.
      Ronald Knox angol megtért, majd oxfordi egyetemista lelkipásztor így fogalmazott; az érett vallásosságra nem lehet azt mondani, hogy „van” hitem, vagy „vallásom”, azaz nem lehet azt mondani, hogy én birtoklom hitemet, vallásomat, hanem fordítva: engem birtokol a hitem, a vallásom!
      Ezek komoly, talán kissé szigorú megfontolások, de szeretnénk, ha egyes mozgalmak vezetői és tagjai belegondolnának annak a lehetőségébe, hogy nemcsak keresni kell, hanem hagyni, hogy Jézus megtaláljon bennünket.
      Harmadszor, bizonyos pszichologizmus jellemez minden kiscsoportot, lelki mozgalmat, amely a csoport belső szerkezetét igazgatja. Példának megemlíthetjük a családi hétvég mozgalmat, amelynek programja pontosan meghatározható és elhelyezhető lélektani folyamatot követ, csakhogy igen gyakran a tagok ezt nem ismerik, minek következtében fennáll a manipuláció veszélye. Ide tartozik az erős vezető jelenléte is minden csoportban, aki magához köti híveit. Fennállhat a nem reális elvárások veszélye is, pl. csodát ígérnek ill. várnak, gyógyulást vagy egyéb problémák megoldását.
Kérdés: Melyek a nehézségek a lelkipásztorok, plébánosok szemszögéből?
P. Szentmártoni: A plébánosok gyakran úgy látják, mintha az egyes csoportok elkülönülnének a plébánia közösség egészétől: saját liturgikus összejöveteleket szerveznek szombat este, úgyhogy vasárnap nem is jönnek el a templomba. Nem tetszik prozelitáló hajlamuk sem, vagyis, hogy tagokat toboroznak. Titkolózásuk is zavaróan hat, mintha valamiféle titkos szervezet lennének, ahová még a plébánosnak sincs joga betekintést nyerni. Ezek tényleges nehézségek.
      De vannak olyan nehézségek is, amelyek esetleg a plébános szerepének egyoldalú értelmezéséből fakadnak, pl. az ún. patriarkális nézetből, miszerint a plébános hitközségének mindenható felelőse és ura. Csakhogy ez a kép a történelmi kényszerek nyomása alatt módosult. Angliában és Németországban a nagy paphiány miatt egyre több plébánia marad állandó plébános nélkül. Egy pap lát el több plébániát, amelyeket világi hívek, vagy jobbik esetben állandó diakónus vezet, a plébános csak amolyan „vendégmunkásként“ jelenik meg, hogy ellássa a hívek lelki igényeit. Az ilyen helyzetben a különféle mozgalmak szerepe is más fényben jelenik meg: ők a plébániai élet jogos pluralizmusának egyik fontos alkotóeleme. Megemlítenék itt egy Angliából vett példát, amit évről évre élek, amikor nyáron ott helyettesítem a plébánost. Két plébániát kell ellátnom, ami bizony leszűkíti a lelkipásztor tényleges jelenlétét és tevékenységi lehetőségeit. Az egyik plébánián minden csütörtökön szentségimádást tartanak, de mivel a plébános nem tud jelen lenni ezen az imaórán, a sekrestyés asszony teszi ki az Oltáriszentséget, előimádkozik és vezeti a szentségimádást, a plébános csak a végére érkezik meg, hogy áldást adjon a híveknek. Liturgikus szempontból talán nem egészen „ortodox“ ez az eljárás, de lelkipásztori szempontból igen hasznos.








All the contents on this site are copyrighted ©.