Egyház a mai világban - előadások a Szentlélek erőterében - Török Csaba atya nyári
sorozata
1) Egyház és kultúra – egy nehéz viszony A hit és a kultúra kapcsolata a
kezdetektől fogva komoly problémát jelentett a krisztushívők egyházi közössége számára.
Nem pusztán gyakorlati, de hitbeli, elméleti síkon is fel kellett vetni a kérdést:
a hit mennyiben nyílhat meg a világ felé, mekkora (kölcsön)hatás megengedhető még? A
kérdés komplexitását mutatja, hogy tulajdonképpen az sem világos, hogy pontosan ki
kivel, illetve mi mivel van egyfajta sajátos viszonyban. Keresztények és nem-hívők,
Egyház és társadalom, Krisztus és kultúra kapcsolatáról lenne szó? Ugyanakkor az is
kérdéses, hogy az isteni kinyilatkoztatás ad-e egyértelmű és általános érvényű modellt?
A világ iránti elkötelezettség s a világgal szembeni ellenségesség, a kultúra értékeinek
felhasználása az evangélium hirdetésében s a kultúra kritikája egyaránt jelen vannak
már az újszövetségi iratokban is. Jézus személye sem mutat fel egyértelmű állásfoglalást,
hisz benne a hagyomány értékelése, tisztelete ötvöződik az isteni tekintély hagyománykritikájával. Nem
csoda hát, hogy Jézus személyének sokféle kulturális szempontból megalkotott olvasata
lelhető fel a teológiai irodalomban. J. Klausner szakított a klasszikus szemléletmóddal,
s felrótta Jézusnak, hogy megtörte az Ószövetség gerincének számító vallás (hit) és
nemzet (kultúra) közötti egységet, ezáltal eloldva az erkölcsöt és a vallást a társadalmi-kulturális
valóságtól. Klausner számára ennek drámai példája a jézusi kijelentés: „Az én országom
nem ebből a világból való.” Ez a mondat Klausner szerint egyfelől az anyagi civilizáció
semmibevétele, másfelől pedig egy olyan szemléletmód forrása, amely miatt a zsidóság
és a kereszténység közötti kapcsolat alapvetően nehézzé vált. Valójában a nyugati
kultúrának – épp a krisztusi magatartás „anyagtalansága” miatt – csak két gyökere
van: a görög-római és a zsidó. A keresztény hit és az anyagi kultúra között Jézus
sajátos szemlélete okán nincs kötődési pont. Ennek a – zsidó álláspont felől közelítve
kifejtett – értelmezésnek megvan a maga gyökere a kereszténység első századaiban.
A keresztények sajátos anyag- és szellemfelfogása valamint történelemszemlélete együttesen
eredményezték az egyre súlyosabbá váló támadásokat úgy az ókor materialistái, mint
idealistái részéről, fejti ki Gibbon, aki szerint a keresztényeket „a jelen egzisztencia
megvetése és a halhatatlanságba vetett bizalom lelkesítette”. Ez pedig olyan magatartáshoz
és világnézethez vezetett, amely elfogadhatatlan volt a körülöttük élők számára. Az
ilyen jellegű kritikák a XIX. században megerősödtek (gondoljunk A. Schopenhauerre
vagy K. Marxra), s tovább mélyedtek a századforduló után is. A kérdést a hívő
számára azonban az teszi végképp egzisztenciálissá, hogy itt nem pusztán keresztények
és nem hívők viszonyáról van szó, hanem mindez lényegileg érinti az Egyház belső életét
is. Egyfelől nem mindegy, hogy miként tekint a hívő közösség a kultúrára, mert az
döntően határozza meg evilági, anyagi-társadalmi megjelenését, „arculatát”; másfelől
pedig a nézetek különbözősége könnyen az eltérő vélemények Egyházon belüli kiélezett
vitájához is vezethet. Abban minden keresztény egyetért, hogy a hit-kultúra viszony
nem csupaszítható le szociológiai hatás-ellenhatás modellek szintjére. A fókuszban
az áll, hogy a krisztusi ember miként éli meg identitását a világban úgy, hogy ezáltal
nem olvad fel, nem vegyül el egészen az identitásvesztésig benne. Az „ebben a világban,
de nem ebből a világból” sajátos krisztusi alapelve ez. A keresztény ember pedig
– aki Krisztus követője a világban – ennek fényében éli le életét: Krisztushoz mind
jobban hasonulni akarva, de nem kivéve a világból. Így hát a hit és a kultúra kapcsolatának
meghatározó kérdése az lesz, hogy milyen Krisztus és a kultúra viszonya. Ahogyan ő
viszonyult az anyagi világhoz, úgy kell azt a benne hívőnek is tennie.