Az egyházi mozgalmak teológiája és pszichológiája - P. Szentmártoni Mihály jezsuita
pszichológus sorozatának 1. része
Lelkiségi mozgalmak az egyházban
A zsinat utáni
Egyház egyik jelentős újdonsága a lelkiségi mozgalmak virágzása. Egyesek az Egyház
új arcát vélik felfedezni bennük, mások, különösen plébánosok, arra panaszkodnak,
hogy zavaróan hatnak a lelkipásztorkodásban, mert nem kapcsolódnak be a plébániai
közösség életébe. Megkértük P. Szentmártoni Mihály jezsuita atyát, a Pápai Gergely
Egyetem professzorát, hogy mutassa be hallgatóinknak a lelki mozgalmak színre lépésének
és tevékenységének teológiai és pszichológiai hátterét. Szentmártoni atyát
nem kell külön bemutatnunk hallgatóinknak, az idén már tartott előadás sorozatot a
kereszténység és egészség viszonyáról. Ezúttal csak azt szeretnénk közölni hallgatóinkkal,
hogy P. Szentmártonit a jezsuita generális atya kinevezte újabb három évre a Gergely
Egyetem Lelkiségi Intézete igazgatójává. Miközben gratulálunk a kinevezéshez és kívánunk
sok sikert szolgálatában, azt szeretném megkérdezni Mihály atyától, mi késztette arra,
hogy a lelkiségi mozgalmakkal foglalkozzon?
P. Szentmártoni:
Néhány évvel ezelőtt, amikor még a Vallástudományok Intézetének voltam az igazgatója,
a Világiak Pápai Tanácsa felkérte Intézetünket, hogy szervezzünk egy szimpóziumot
a lelkiségi mozgalmakról, de ne úgy, hogy csak mi beszélünk róluk, hanem hívjuk meg
az egyes mozgalmak vezetőit, hogy ők maguk mutassák be mozgalmuk lelkiségét. A szimpózium
sikeres volt és az összes elhangzott előadás anyagát könyv formájában is kiadtuk. Ez
alkalommal intézett hozzánk a fönt említett Pápai Tanács egy kérést: a jövőben ne
nevezzük a mozgalmakat „lelkiségi” mozgalmaknak, hanem „egyházi” mozgalmaknak. Ez
a megkülönböztetést azért fontos, mert egyrészt a hivatalos egyház elismeri magáénak
a mozgalmakat, másrészt jogának tartja felügyelni a mozgalmak lelki életére. A
mozgalmakkal való második találkozásom 2001-ben történt, amikor is a Világiak Pápai
Tanácsa azzal a feladattal bízott meg, hogy tartsak előadást a világ karizmatikus
vezetőinek nemzetközi kongresszusán. Akkor kissé kényes témát bízott rám a Tanács:
arra kért, hogy elemezzem a Hittani Kongregáció gyógyításokért folyamodó imákkal foglalkozó
dokumentumának azt a részét, amelyben szó van az esetleges veszélyekről és eltévelyedésekről.
Előadásom szövege megjelent angol nyelven a kongresszus anyagát tartalmazó gyűjtőkötetben.
Kérdés:
A lelkiségi mozgalmak megosztották a véleményeket, különösen a plébániai lelkipásztorok
körében. Egyesek lelkesen köszöntik őket, mert bennük plébániai közösségük új evangelizációját
látják, mások arra panaszkodnak, hogy gátolják a rendszeres plébániai életet, mert
elkülönülnek a közösségtől. Hogyan tudnánk röviden értékelni a lelkiségi mozgalmak
jelenségét?
P. Szentmártoni: Szeretném mindenekelőtt elemezni röviden
ezeknek a mozgalmaknak a pozitív oldalát. Ehhez azonban szükséges van néhány pontosításra. Mindenekelőtt
meg kell különböztetnünk a pszichológiai kiscsoportot a közösségtől. A pszichológiai
kiscsoport valamiféle szükséglet kielégítésére jön létre, amely lehet vallásos, vagy
lelki jellegű is. Jellemzi a tagok közötti személyes viszony: ismerik egymást, közös
érdekek, megosztott eszmények ihletik őket. Ezzel szemben a közösség alapvető meghatározója,
hogy Isten igéje fűzi a tagokat egységbe. A közösség nem szükségszerűen pszichológiai
csoport. A plébánia közösség, amely minden vasárnap szentmisére jön egybe, hogy hallgassa
Isten igéjét és megünnepelje az Eukarisztiát, nem pszichológiai csoport, hiszen sokan
talán nem is ismerik egymást, de hiteles közösség, mert Isten igéje körül gyülekeznek. A
pszichológiai csoport tehát nem szükségszerűen vallásos közösség, mert az emberek
elsősorban nem Istent keresik, hanem saját magukat, pl. egészséget, elfogadottságot,
barátságot. Isten nemritkán csak mint „eszköz” lép színre, pl. amikor gyógyulást várnak
tőle a csoporton keresztül. Ezáltal minden pszichológiai csoport terápiás jelleget
ölt és mint ilyen, a csoport dinamika törvényszerűségeihez igazodik. A pszichológiai
csoportok további jellegzetessége a vezető személyiség központi szerepe. Elemezve
a pünkösdista mozgalom csoportjait, amelyekben gyakorolják a kézrátétellel ill. imával
történő gyógyítást, Charles Whitehead, a nemzetközi karizmatikus mozgalom központi
bizottságának elnöke felsorolja a mozgalom első nemzedékének vezető személyiségeit
és megállapítja, hogy sorban olyan emberek voltak, akik nagy hatást gyakoroltak másokra.
Valamennyien igen magabiztos és jó megjelenésű emberek voltak. Sikerük egyik titka
az volt, hogy nagy szabadságot engedtek meg maguknak arra hivatkozva, hogy szolgálatuk
egyetlen tekintélye Isten, akitől küldetésüket kapták. Továbbá meg kell
különböztetni azokat a mozgalmakat amelyek a Katolikus Egyházon belül születtek azoktól,
amelyek más felekezetek, esetleg más vallások terméke. Katolikus eredete van a fokoláré
és a neokatekumen mozgalmaknak, a cursillo-nak, az Equipe Notre Dame-nak, a házastársi
hétvég mozgalomnak, stb. Viszont nem katolikus eredetű a karizmatikus mozgalom (amerikai
protestáns háttérben keletkezett), a családfa gyógyítása (amely talán nem is annyira
lelkiségi mozgalom, mint inkább alternatív terápia, de jó tudni, hogy anglikán eredetű),
végül a különféle keleti lelkiségi csoportok, amelyeknek fő célja a lelki béke, a
nyugalom, a boldogság szavatolása. A Katolikus Egyházon kívül keletkezett lelkiségi
mozgalmak pl. nem ismerik a szentségeket, hanem lényegében csak a Bibliára hivatkoznak.
Hiányzik belőlük a „megváltó szenvedés“ fogalma is, amiért a betegségre nem látnak
más megoldást, mint a gyógyulást. Ebből kifolyólag nagy hangsúlyt fektetnek a gyógyítás
szolgálatára.
Kérdés: Hol helyezkednek el a különféle egyházi
mozgalmak a zsinatutáni egyháztanban?
P. Szentmártoni: A napjainkban
szinte gomba módra szaporodó különféle lelkiségi mozgalmak teológiai háttere az a
tény, hogy a világi hívek keresik sajátos helyüket és szerepüket az Egyházban. Nem
érzik magukat teljes értékű keresztényeknek, ha nem találják meg azt az egyedülálló
karizmát és szolgálatot, amelyet nem mások ruháznak rájuk, hanem amely megilleti őket,
mint világi hívőket. A mai teológiai megfontolások előterében pontosan az a kérdés
áll, hogy milyen szerepet tölthet be egy világi hívő az egyházban, amit sem pap, sem
szerzetes nem tölthet be? Nem elégszenek meg azzal, hogy a lelkipásztori kínálat puszta
objektumai, fogyasztói legyenek, hanem aktív szerepet akarnak betölteni az Egyház
életében. Az új egyháztan bátorítja őket ebben a törekvésükben. Így is fogalmazhatunk:
maga az egyház keresi új identitását. Ezért a különféle lelki mozgalmakra nem úgy
kell tekintenünk, mint valami kívülről ránk erőszakolt idegen testre, hanem mint az
Egyház új megnyilvánulására. Mint minden keresés, itt is lehetségesek eltévelyedések,
tévelygések, túlzások, mindaddig, amíg meg nem találják a helyes utat és mértéket.
A lelki mozgalmak viszonylag újkori jelenség, és legtöbbjük alapítója még él. A legtöbb
mozgalom alapítója világi hívő, tehát a világiak keresik identitásukat. Voltak korábban
is az Egyházban mozgalmak, amelyek világi híveket gyűjtöttek csoportba, de ezeknek
leginkább pap volt a megalapítója. Ha viszont egy pap csatlakozni akar egy mai mozgalomhoz,
akkor egy lesz a tagok közül. Gondoljunk pl. a neokatekumenokra, vagy a fokoláré mozgalomra.
Kérdés:
A világi hívek új identitásukat az «evangelizáció» fogalmában találták meg. Így
értelmezte a mozgalmakat II. János Pál pápa is, aki «új evangelizátoroknak» nevezte
őket. Tényleg, sok mozgalom tagjai családostul huzamosabb időre missziós területekre
utaznak, hogy jelenlétükkel és tanúságtételükkel hirdessék az evangéliumot.
P.
Szentmártoni: Már a Zsinatot megelőzően, de különösen a zsinat utáni években
egyre több neves teológus dolgozott a világiak teológiáján. Kiindulópontjuk világos:
a világi híveknek sajátos helye és különleges küldetése van az Egyházban. Nyitott
kérdés csupán az, hogy miben áll ez a küldetés. A Gaudium et Spes zsinati határozat
a világiak autonómiájáról beszél a lelkipásztorkodás területén. Mit jelenthet ez a
megfogalmazás a gyakorlatban? Karl Rahner teológus még a múlt század hatvanas éveiben
merészen így nyilatkozott a világi hívekről: a laikus az a hívő aki a világban marad,
különleges karizmája pedig az „evilági valóság iránti szeretet“. A legújabb
megfogalmazást azonban megtaláljuk XVI. Benedek pápa enciklikájában „Deus caritas
est“. A pápa nem elvont meghatározást kínál, hanem felvázolja a világi hívek küldetését:
„Az igazságosabb világ megteremtése elsősorban a világi hívek feladata. Mint állampolgárok
arra hivatottak, hogy közvetlenül részt vegyenek a nyilvános életben. Ezért nem vonhatják
ki magukat a sokrétű gazdasági, társadalmi, törvényhozási, közszolgáltatási és kulturális
akciókból, amelyek mind arra irányulnak, hogy elősegítsék a közjót. (29. sz.).
Kérdés: Csakhogy
ezt mintha nem vették volna tudomásul egyes mozgalmak tagjai, akik egyre több papi
funkciót szeretnének átvenni: áldoztatni, prédikálni, hitoktatni, plébániákat vezetni,
imacsoportokat vezetni, missziókba menni éspedig családostul.
P. Szentmártoni:Karl
Rahner azonban még valamit mondott, amit viszont a papok nem akarnak tudomásul venni,
tudniillik azt, hogy a sajátos laikus apostolkodáshoz a világi hívőknek nem kell engedélyt
kérniük az egyházi elöljáróktól, legkevésbé a helyi plébánostól. Természetesen ez
nem azt jelenti, hogy párhuzamos egyházként működhetnek, hanem csak annyit, hogy nem
kell minden kezdeményezésükre előzetes engedélyt kérni. Sajnos, egyes karizmatikus
csoportok vezetői pontosan itt vétenek, amikor azt vallják, hogy küldetésük egyenesen
a Szentlélek felhatalmazásából ered, ezért nincs szükségük semmiféle egyházi engedélyre.
A Katolikus Egyház Katekizmusa a világi hívekről beszélve, első feladatukként
az apostolkodást említi: „A világi hívőkön az összes keresztényeket kell érteni az
egyházi rend és az Egyházban jóváhagyott szerzetesség tagjainak kivételével; itt tehát
azokról a keresztényekről lesz szó, akik a maguk részéről az egész krisztusi nép küldetésében
járnak el az Egyházban és a világban, hiszen a keresztség Krisztus testébe építette
be őket, Isten népének tagjaivá, és Krisztus papi, prófétai és királyi tisztének részeseivé
tette.“ (N° 897). Majd így folytatja tovább: „Mivel, mint minden hívő, felhatalmazást
kaptak Istentől az apostolkodásra a keresztség és bérmálás erejében, a világi hívőknek
kötelességük és joguk, hogy egyénileg vagy csoportokban és egyesületekben dolgozzanak
azon, hogy az üdvösség isteni üzenetét megismerjék és befogadják az emberek az egész
világon; ez a kötelezettség még sürgősebb abban az esetben, ha vannak emberek, akik
csak általuk hallhatnak az Evangéliumról és ismerhetik meg Krisztust. Az egyházi közösségekben
tevékenységük annyira szükséges, hogy e nélkül a lelkipásztorok munkája a legtöbb
esetben nem képes elérni a várt eredményt” (N° 900). A világi hívek identitása
azonban elkerülhetetlenül felvetette a papi identitás kérdését is. Ha arra hivatkozunk,
hogy a világiaknak (laikusoknak) sajátos hivatásuk van az Egyházban, különösen pedig
a lelkipásztorkodás terén, akkor ez megkérdőjelezheti a papi szolgálat eddigi meghatározását.
Ez lesz következő előadásunk témája.