2007-07-09 14:29:30

Az egyházi mozgalmak teológiája és pszichológiája - P. Szentmártoni Mihály jezsuita pszichológus sorozatának 1. része


Lelkiségi mozgalmak az egyházban

 
      A zsinat utáni Egyház egyik jelentős újdonsága a lelkiségi mozgalmak virágzása. Egyesek az Egyház új arcát vélik felfedezni bennük, mások, különösen plébánosok, arra panaszkodnak, hogy zavaróan hatnak a lelkipásztorkodásban, mert nem kapcsolódnak be a plébániai közösség életébe. Megkértük P. Szentmártoni Mihály jezsuita atyát, a Pápai Gergely Egyetem professzorát, hogy mutassa be hallgatóinknak a lelki mozgalmak színre lépésének és tevékenységének teológiai és pszichológiai hátterét.
      Szentmártoni atyát nem kell külön bemutatnunk hallgatóinknak, az idén már tartott előadás sorozatot a kereszténység és egészség viszonyáról. Ezúttal csak azt szeretnénk közölni hallgatóinkkal, hogy P. Szentmártonit a jezsuita generális atya kinevezte újabb három évre a Gergely Egyetem Lelkiségi Intézete igazgatójává. Miközben gratulálunk a kinevezéshez és kívánunk sok sikert szolgálatában, azt szeretném megkérdezni Mihály atyától, mi késztette arra, hogy a lelkiségi mozgalmakkal foglalkozzon?


P. Szentmártoni: Néhány évvel ezelőtt, amikor még a Vallástudományok Intézetének voltam az igazgatója, a Világiak Pápai Tanácsa felkérte Intézetünket, hogy szervezzünk egy szimpóziumot a lelkiségi mozgalmakról, de ne úgy, hogy csak mi beszélünk róluk, hanem hívjuk meg az egyes mozgalmak vezetőit, hogy ők maguk mutassák be mozgalmuk lelkiségét. A szimpózium sikeres volt és az összes elhangzott előadás anyagát könyv formájában is kiadtuk.
      Ez alkalommal intézett hozzánk a fönt említett Pápai Tanács egy kérést: a jövőben ne nevezzük a mozgalmakat „lelkiségi” mozgalmaknak, hanem „egyházi” mozgalmaknak. Ez a megkülönböztetést azért fontos, mert egyrészt a hivatalos egyház elismeri magáénak a mozgalmakat, másrészt jogának tartja felügyelni a mozgalmak lelki életére.
      A mozgalmakkal való második találkozásom  2001-ben történt, amikor is a Világiak Pápai Tanácsa azzal a feladattal bízott meg, hogy tartsak előadást a világ karizmatikus vezetőinek nemzetközi kongresszusán. Akkor kissé kényes témát bízott rám a Tanács: arra kért, hogy elemezzem a Hittani Kongregáció gyógyításokért folyamodó imákkal foglalkozó dokumentumának azt a részét, amelyben szó van az esetleges veszélyekről és eltévelyedésekről. Előadásom szövege megjelent angol nyelven a kongresszus anyagát tartalmazó gyűjtőkötetben.




Kérdés:  A lelkiségi mozgalmak megosztották a véleményeket, különösen a plébániai lelkipásztorok körében. Egyesek lelkesen köszöntik őket, mert bennük plébániai közösségük új evangelizációját látják, mások arra panaszkodnak, hogy gátolják a rendszeres plébániai életet, mert elkülönülnek a közösségtől. Hogyan tudnánk röviden értékelni a lelkiségi mozgalmak jelenségét?


P. Szentmártoni: Szeretném mindenekelőtt elemezni röviden ezeknek a mozgalmaknak a pozitív oldalát. Ehhez azonban szükséges van néhány pontosításra.
      Mindenekelőtt meg kell különböztetnünk a pszichológiai kiscsoportot a közösségtől. A pszichológiai kiscsoport valamiféle szükséglet kielégítésére jön létre, amely lehet vallásos, vagy lelki jellegű is. Jellemzi a tagok közötti személyes viszony: ismerik egymást, közös érdekek, megosztott eszmények ihletik őket. Ezzel szemben a közösség alapvető meghatározója, hogy Isten igéje fűzi a tagokat egységbe. A közösség nem szükségszerűen pszichológiai csoport. A plébánia közösség, amely minden vasárnap szentmisére jön egybe, hogy hallgassa Isten igéjét és megünnepelje az Eukarisztiát, nem pszichológiai csoport, hiszen sokan talán nem is ismerik egymást, de hiteles közösség, mert Isten igéje körül gyülekeznek.
      A pszichológiai csoport tehát nem szükségszerűen vallásos közösség, mert az emberek elsősorban nem Istent keresik, hanem saját magukat, pl. egészséget, elfogadottságot, barátságot. Isten nemritkán csak mint „eszköz” lép színre, pl. amikor gyógyulást várnak tőle a csoporton keresztül. Ezáltal minden pszichológiai csoport terápiás jelleget ölt és mint ilyen, a csoport dinamika törvényszerűségeihez igazodik.
      A pszichológiai csoportok további jellegzetessége a vezető személyiség központi szerepe. Elemezve a pünkösdista mozgalom csoportjait, amelyekben gyakorolják a kézrátétellel ill. imával történő gyógyítást, Charles Whitehead, a nemzetközi karizmatikus mozgalom központi bizottságának elnöke felsorolja a mozgalom első nemzedékének vezető személyiségeit és megállapítja, hogy sorban olyan emberek voltak, akik nagy hatást gyakoroltak másokra. Valamennyien igen magabiztos és jó megjelenésű emberek voltak. Sikerük egyik titka az volt, hogy nagy szabadságot engedtek meg maguknak arra hivatkozva, hogy szolgálatuk egyetlen tekintélye Isten, akitől küldetésüket kapták.
      Továbbá meg kell különböztetni azokat a mozgalmakat amelyek a Katolikus Egyházon belül születtek azoktól, amelyek más felekezetek, esetleg más vallások terméke. Katolikus eredete van a fokoláré és a neokatekumen mozgalmaknak, a cursillo-nak, az Equipe Notre Dame-nak, a házastársi hétvég mozgalomnak, stb. Viszont nem katolikus eredetű a karizmatikus mozgalom (amerikai protestáns háttérben keletkezett), a családfa gyógyítása (amely talán nem is annyira lelkiségi mozgalom, mint inkább alternatív terápia, de jó tudni, hogy anglikán eredetű), végül a különféle keleti lelkiségi csoportok, amelyeknek fő célja a lelki béke, a nyugalom, a boldogság szavatolása. A Katolikus Egyházon kívül keletkezett lelkiségi mozgalmak pl. nem ismerik a szentségeket, hanem lényegében csak a Bibliára hivatkoznak. Hiányzik belőlük a „megváltó szenvedés“ fogalma is, amiért a betegségre nem látnak más megoldást, mint a gyógyulást. Ebből kifolyólag nagy hangsúlyt fektetnek a gyógyítás szolgálatára.

Kérdés: Hol helyezkednek el a különféle egyházi mozgalmak a zsinatutáni egyháztanban?


P. Szentmártoni: A napjainkban szinte gomba módra szaporodó különféle lelkiségi mozgalmak teológiai háttere az a tény, hogy a világi hívek keresik sajátos helyüket és szerepüket az Egyházban. Nem érzik magukat teljes értékű keresztényeknek, ha nem találják meg azt az egyedülálló karizmát és szolgálatot, amelyet nem mások ruháznak rájuk, hanem amely megilleti őket, mint világi hívőket. A mai teológiai megfontolások előterében pontosan az a kérdés áll, hogy milyen szerepet tölthet be egy világi hívő az egyházban, amit sem pap, sem szerzetes nem tölthet be? Nem elégszenek meg azzal, hogy a lelkipásztori kínálat puszta objektumai, fogyasztói legyenek, hanem aktív szerepet akarnak betölteni az Egyház életében. Az új egyháztan bátorítja őket ebben a törekvésükben. Így is fogalmazhatunk: maga az egyház keresi új identitását. Ezért a különféle lelki mozgalmakra nem úgy kell tekintenünk, mint valami kívülről ránk erőszakolt idegen testre, hanem mint az Egyház új megnyilvánulására. Mint minden keresés, itt is lehetségesek eltévelyedések, tévelygések, túlzások, mindaddig, amíg meg nem találják a helyes utat és mértéket. A lelki mozgalmak viszonylag újkori jelenség, és legtöbbjük alapítója még él. A legtöbb mozgalom alapítója világi hívő, tehát a világiak keresik identitásukat. Voltak korábban is az Egyházban mozgalmak, amelyek világi híveket gyűjtöttek csoportba, de ezeknek leginkább pap volt a megalapítója. Ha viszont egy pap csatlakozni akar egy mai mozgalomhoz, akkor egy lesz a tagok közül. Gondoljunk pl. a neokatekumenokra, vagy a fokoláré mozgalomra.


Kérdés:  A világi hívek új identitásukat az «evangelizáció» fogalmában találták meg. Így értelmezte a mozgalmakat II. János Pál pápa is, aki «új evangelizátoroknak» nevezte őket. Tényleg, sok mozgalom tagjai családostul huzamosabb időre missziós területekre utaznak, hogy jelenlétükkel és tanúságtételükkel hirdessék az evangéliumot.


P. Szentmártoni: Már a Zsinatot megelőzően, de különösen a zsinat utáni években egyre több neves teológus dolgozott a világiak teológiáján. Kiindulópontjuk világos: a világi híveknek sajátos helye és különleges küldetése van az Egyházban. Nyitott kérdés csupán az, hogy miben áll ez a küldetés. A Gaudium et Spes zsinati határozat a világiak autonómiájáról beszél a lelkipásztorkodás területén. Mit jelenthet ez a megfogalmazás a gyakorlatban? Karl Rahner teológus még a múlt század hatvanas éveiben merészen így nyilatkozott a világi hívekről: a laikus az a hívő aki a világban marad, különleges karizmája pedig az „evilági valóság iránti szeretet“.
      A legújabb megfogalmazást azonban megtaláljuk XVI. Benedek pápa enciklikájában „Deus caritas est“. A pápa nem elvont meghatározást kínál, hanem felvázolja a világi hívek küldetését: „Az igazságosabb világ megteremtése elsősorban a világi hívek feladata. Mint állampolgárok arra hivatottak, hogy közvetlenül részt vegyenek a nyilvános életben. Ezért nem vonhatják ki magukat a sokrétű gazdasági, társadalmi, törvényhozási, közszolgáltatási és kulturális akciókból, amelyek mind arra irányulnak, hogy elősegítsék a közjót. (29. sz.).

Kérdés: Csakhogy ezt mintha nem vették volna tudomásul egyes mozgalmak tagjai, akik egyre több papi funkciót szeretnének átvenni: áldoztatni, prédikálni, hitoktatni, plébániákat vezetni, imacsoportokat vezetni, missziókba menni éspedig családostul.


P. Szentmártoni: Karl Rahner azonban még valamit mondott, amit viszont a papok nem akarnak tudomásul venni, tudniillik azt, hogy a sajátos laikus apostolkodáshoz a világi hívőknek nem kell engedélyt kérniük az egyházi elöljáróktól, legkevésbé a helyi plébánostól. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy párhuzamos egyházként működhetnek, hanem csak annyit, hogy nem kell minden kezdeményezésükre előzetes engedélyt kérni. Sajnos, egyes karizmatikus csoportok vezetői pontosan itt vétenek, amikor azt vallják, hogy küldetésük egyenesen a Szentlélek felhatalmazásából ered, ezért nincs szükségük semmiféle egyházi engedélyre.
        A Katolikus Egyház Katekizmusa a világi hívekről beszélve, első feladatukként az apostolkodást említi: „A világi hívőkön az összes keresztényeket kell érteni az egyházi rend és az Egyházban jóváhagyott szerzetesség tagjainak kivételével; itt tehát azokról a keresztényekről lesz szó, akik a maguk részéről az egész krisztusi nép küldetésében járnak el az Egyházban és a világban, hiszen a keresztség Krisztus testébe építette be őket, Isten népének tagjaivá, és Krisztus papi, prófétai és királyi tisztének részeseivé tette.“ (N° 897).
      Majd így folytatja tovább: „Mivel, mint minden hívő, felhatalmazást kaptak Istentől az apostolkodásra a keresztség és bérmálás erejében, a világi hívőknek kötelességük és joguk, hogy egyénileg vagy csoportokban és egyesületekben dolgozzanak azon, hogy az üdvösség isteni üzenetét megismerjék és befogadják az emberek az egész világon; ez a kötelezettség még sürgősebb abban az esetben, ha vannak emberek, akik csak általuk hallhatnak az Evangéliumról és ismerhetik meg Krisztust. Az egyházi közösségekben tevékenységük annyira szükséges, hogy e nélkül a lelkipásztorok munkája a legtöbb esetben nem képes elérni a várt eredményt” (N° 900).
      A világi hívek identitása azonban elkerülhetetlenül felvetette a papi identitás kérdését is. Ha arra hivatkozunk, hogy a világiaknak (laikusoknak) sajátos hivatásuk van az Egyházban, különösen pedig a lelkipásztorkodás terén, akkor ez megkérdőjelezheti a papi szolgálat eddigi meghatározását. Ez lesz következő előadásunk témája.








All the contents on this site are copyrighted ©.