A kiengesztelődés jegyében XVI. Benedek pápa közzétette „Summorum Pontificum” k. Motu
Proprio-ját az 1962-es Római Misekönyv használatára vonatkozóan
A Szentatya nagy bizalommal és reménnyel helyezi a főpásztorok kezébe az új Apostoli
Levél, a „Motu Proprio data” szövegét, amely az 1970-es reformot megelőző római liturgia
használatára vonatkozik, és amelynek előírásai szeptember 14-én, Szent Kereszt Felmagasztalásának
ünnepén lépnek életbe. A dokumentumhoz írt kísérőlevélben a Pápa megállapítja, hogy
a Motu Proprio hosszú megfontolások, konzultációk és ima eredménye.
A megfelelő
információk hiányában közzétett hírek és vélemények nem kevés zűrzavart okoztak. Egymással
ellentétes reakciókról van szó, az örömteli elfogadástól a kemény ellenállásig menően,
egy olyan tervvel kapcsolatban, amelynek tartalma valójában ismeretlen volt. A
dokumentummal szemben főleg kétfajta félelem lépett fel, amelyet a Pápa most kísérő
levelében közelebbről tárgyal.
Elsősorban az a félelem tapasztalható, hogy
a Motu Proprio kikezdi a II. Vatikáni zsinat tekintélyét és kétségbe vonja egyik alapvető
döntését, a liturgikus reformot. Ez a félelem alaptalan – szögezi le a Szentatya.
Ezzel kapcsolatban inkább azt kell hangoztatni, hogy a VI. Pál által közzétett Misekönyv,
amelyet II. János Pál pápa két további alkalommal újra kiadatott, természetesen továbbra
is a normális, rendes formája marad az Eucharisztikus Liturgiának.
A zsinatot
megelőző Missale Romanum – Római Misekönyv - legutolsó kiadását, amelyet 1962-ben
tett közzé XXIII. János pápa, és amely szerint a zsinat idején miséztek, a szentmise
bemutatásának rendkívüli formájaként lehet használni.
Nem helyes úgy beszélni
a Római Misekönyv e két kiadásáról, mintha két szertartás lenne. Sokkal inkább ugyanannak
az egyetlen rítusnak a kettős használatáról van szó. Az 1962-es Misekönyvvel,
mint a mise liturgiájának rendkívüli formájával kapcsolatban a Pápa emlékeztet rá,
hogy ez a Misekönyv jogilag soha nem volt eltörölve, használata mindig engedélyezett
volt. Az új Misekönyv bevezetésének pillanatában nem tűnt szükségesnek, hogy olyan
normákat bocsássanak ki, amelyek az előző Misekönyv használatát engedélyezték volna.
Valószínűleg feltételezték, hogy pusztán néhány, egyedi esetről lett volna szó, amelyeket
külön-külön, a helyszínen oldottak volna meg. Később azonban kiderült, hogy sokan
erősen kötődtek a római rítusnak ehhez a használatához, amely gyermekkoruk óta ismerős
volt számukra. Ez elsősorban azokban az országokban fordult elő, amelyekben a liturgikus
mozgalom sok személyben és mély nyomot hagyott.
Mindnyájan tudjuk – folytatja
levelében a Szentatya, - hogy a Lefebvre érsek által vezetett mozgalomban a régi miséhez
való hűség külső meghatározó jellé vált, de az ekkor született szakadásnak mélyebb
okai vannak. Sokan, akik nyilvánvalóan elfogadták a II. Vatikáni zsinat kötelező jellegét,
és akik hűségesek maradtak a Pápához és a püspökökhöz, szerették volna a szent liturgia
számukra olyan kedves formáját ismét használni. Erre azért is kerülhetett sor, mert
sok helyen nem az új Misekönyv előírásainak megfelelően mutatták be a liturgiát. Ezt
gyakran úgy értelmezték, mint a kreativitás engedélyezését, sőt egyfajta kötelezővé
tételét, amely gyakran a liturgia tűréshatárig történő eltorzításához vezetett. A
Szentatya személyes tapasztalatait osztja meg a világegyház híveivel, emlékeztetve
rá, hogy ő is átélte azt az időszakot, elvárásaival és zűrzavaraival együtt. Azt is
látta, hogy milyen mély lelki sebeket szenvedtek el a liturgia önkényes eltorzítása
miatt azok a személyek, akiknek egyébként mélyen gyökerezett a hite az egyházban.
II. János Pál pápa ezért érezte kötelességének, hogy „Ecclesia Dei” k. Motu Propriójával,
amelyet 1988. július 2-án tett közzé, meghatározza az 1962-es Misekönyv normatív kereteit.
Ez a dokumentum azonban nem tartalmaz részletes előírásokat, hanem a püspökök nagylelkűségére
számít, tekintettel azoknak a híveknek a „jogos elvárásaira”, akik kérték a római
rítusnak ezt a használatát. A Pápa így főként a Szent X. Piusz Testvériséget akarta
segíteni, hogy ismét megtalálja a teljes egységet Péter utódával. Be akart gyógyítani
egy egyre fájdalmasabbá vált sebet.
Sajnos még nem jött létre ez a kiengesztelődés,
ennek ellenére számos közösség hálásan élt a Motu Proprio által felkínált lehetőségekkel.
Nem volt könnyű azonban az 1962-es Misekönyv használata ezeken a csoportokon kívül,
mivel hiányoztak a pontos jogi normák, sőt, a püspökök gyakran attól féltek, hogy
használata megkérdőjelezi a zsinat tekintélyét. Közvetlenül a II. Vatikáni zsinat
után arra lehetett számítani, hogy az 1962-es Misekönyv használatának igénye mindössze
az idősebb nemzedékre korlátozódik, de nyilvánvalóvá vált, hogy a fiatalokat is vonzza
a liturgiának ez a fajtája. Így született meg a jogi szabályozás szükséglete, amely
az 1988-as Motu Proprio idején még nem volt előre látható. A jelen szabályozás egyben
megszabadítja a püspököket attól a kötelességüktől, hogy újból és újból mérlegeljék
az egyes helyzetekre vonatkozó válaszaikat.
Másodsorban a jelenlegi Motu Proprio-ra
vonatkozó vitákban az a félelem fejeződött ki, hogy az 1962-es Misekönyv használatának
nagyobb lehetősége rendezetlenséghez, sőt szakadáshoz vezethet a plébániai közösségeken
belül. A Szentatya annak a véleményének ad hangot, hogy ez a félelem is alaptalan.
Az ősi Misekönyv használata feltételezi a liturgikus képzettség bizonyos fokát és
a latin nyelvtudást. Mindkettő elég ritka manapság. Már ebből a két konkrét előfeltételből
is világosan látszik, hogy az új Misekönyv marad minden bizonnyal a római szertartás
rendes formája, nemcsak a jogi szabályzat szerint, hanem a miatt a valós helyzet miatt
is, amelyben a hívek közössége él.
Az igaz, hogy vannak túlzások és olykor
igazságtalan szociális megítélés alá esnek azok a hívek, akik ragaszkodnak az ősi
latin liturgikus hagyományhoz. A püspökök szeretete és lelkipásztori óvatossága serkentse
és vezesse majd a helyi közösségeket a tökéletességre való törekvésben. A római szertartás
használatának két formája kölcsönösen gazdagíthatja egymást: az ősi Misekönyvbe be
lehet és be is kell illeszteni az új szenteket és néhány új prefációt. Az „Ecclesia
Dei” Bizottság, amely kapcsolatban áll az „usus antiquior” – ősi szokás művelőivel,
tanulmányozza majd a gyakorlati lehetőségeket. A VI. Pál-féle Misekönyv szerint bemutatott
szentmisében erősebben kifejeződésre juthat az a szakralitás, amely sokakat az ősi
használathoz vonz. A legbiztosabb garancia arra, hogy a VI. Pál-féle Misekönyv egyesíti
a plébániai közösségeket az az, ha nagy tisztelettel megtartják annak előírásait.
Ez láthatóvá teszi ennek a Misekönyvnek a spirituális gazdagságát és teológiai mélységét.
A
Szentatya ezután levelében arra tér rá, hogy mi késztette az 1988-as Motu Proprio
megújítására. A cél, hogy az egyházon belül kiengesztelődésre jussunk el. Ha a múltat,
a Krisztus Testét évszázadokon át szétszaggató megosztottságokat szemléljük, az az
érzésünk, hogy azokban a kritikus pillanatokban, amikor a megosztottság született,
az egyházi vezetők nem tettek meg minden tőlük telhetőt, hogy megőrizzék, vagy újból
megvalósítsák a kiengesztelődést és az egységet. Az az érzésünk, hogy az egyház részéről
történt mulasztások is hozzájárultak ahhoz a tényhez, hogy ezek a megosztottságok
megszilárdulhattak. A múltba vetett pillantás most arra kötelez bennünket, hogy
minden erőfeszítést megtegyünk, hogy mindazok, akik valóban kívánják az egységet,
egységben maradhassanak, vagy újból megtalálhassák azt.
Nem áll fenn semmiféle
ellentmondás a Római Misekönyv egyik vagy másik kiadása között. A liturgia történetében
növekedés és haladás tapasztalható, de soha nincs törés. Az, ami az előző nemzedékek
számára szent volt, az szent marad számunkra is és nem lehet hirtelen az egészet megtiltani
vagy egyenesen károsnak ítélni. Mindnyájunk javára szolgál, hogy megőrizzük azokat
a gazdagságokat, amelyek az egyház hitében és imájában növekedtek, és meg kell adni
számukra a megfelelő helyet. Természetesen a teljes szeretetközösség megéléséhez az
ősi szokáshoz csatlakozó közösségek papjainak sem lehet elvből kizárniuk az új könyvek
szerinti misézést. Nem lenne ugyanis következetes, ha egyrészt elismernék az új rítus
értékét és szent mivoltát, ugyanakkor azt teljes egészében kizárnák.
A Pápa
levelében hangsúlyozza, hogy ezek az új normák semmiképpen sem csökkentik a püspökök
tekintélyét és felelősségét, sem a liturgiát, sem a hívek lelkipásztori ellátását
illetően. Minden püspök ugyanis saját egyházmegyéjében a liturgia irányítója a zsinati
tanításnak megfelelően.
A püspököknek kell továbbra is őrködniük a felett,
hogy minden békében és kiegyensúlyozottan történjen. Ha esetleg olyan probléma adódik,
amelyet a plébános nem tud megoldani, akkor a helyi püspöknek kell mindig közbelépnie,
teljes összhangban a Motu Proprio új szabályaival. A Pápa arra kéri püspöktestvéreit,
hogy írásban számoljanak be tapasztalataikról, a Motu Proprio életbelépésétől számított
három év elteltével. Ha komoly nehézségek jelentkeznének, akkor megoldást lehet majd
keresni rájuk.
A Pápa Szent Pál apostol szavait idézi levele végén: „Vigyázzatok
magatokra és az egész nyájra. Azért rendelt ennek élére titeket elöljárókul a Szentlélek,
hogy igazgassátok az Isten egyházát, amelyet tulajdon vérével szerzett meg”.
A
Szentatya végül Mária, az Egyház Anyja hathatós közbenjárásába ajánlja ezeket az új
normákat és szívből adja Apostoli Áldását püspöktestvéreire, a plébánosokra, papokra
és minden hívőre.