Át kell éreznünk, hogy keresztény hitünk kiválasztottság - Török Csaba atya elmélkedése a vasárnapi evangéliumról

Az évközi tizennegyedik vasárnap evangéliumi szakaszában arról hallunk, hogy Jézus az apostolok után kiválaszt hetvenkét tanítványt, akiket kettesével kiküld maga előtt mindazon városba és helységbe, ahová ő maga is menni szándékozik.

Ez a pillanat különleges jelentőséggel bír a későbbi Egyház szemszögéből nézve. A tizenkét apostol és a hetvenkét kiküldött tanítvány ugyanis az ószövetségi történelem alapján érthető meg igazán. A tizenkettes szám szent: tizenkét fia volt Jákobnak, tizenkét törzse Izraelnek. Az új Jeruzsálemnek is tizenkét alapköve és tizenkét kapuja lesz. A tizenkét apostolra alapuló Egyház tehát Isten új Izraeljeként, új választott népeként érti és értelmezi önmagát. Ebbe a folyamatosságba, ószövetségi párhuzamba illeszkedik bele a hetvenkét tanítvány kiválasztása is.

Csakhogy itt egy sajátos nehézséggel találkozunk: az Ószövetségben a hetven szerepel szent számként. Hetvenen vannak azok, akik Jákobbal, az ő leszármazottaiként letelepednek Egyiptomban (vö. Ter 46,27; Kiv 1,5), hetvenen vannak Izrael vénei, akiket Mózes kiválaszt (vö. Kiv 24,1skk), ők lesznek a nép vezetői, bírái (vö. Szám 11,16skk). A tizenkettes és hetvenes szám sajátos, szimbolikus képben együtt is megjelenik, amikor a nép pusztai vándorlása során Elimbe ér: „Marából elindulva Elimbe értek. Elimben volt tizenkét forrás és hetven pálmafa, itt ütöttek hát tábort.” (Szám 33,9) – nem nehéz felismerni a jelképek nyelvén a tizenkét forrásban a tizenkét törzset, a hetven pálmafában pedig a nép hetven vénjét, vezérét. Gedeonnak hetven fia volt (Bír 8,30), Abdon bírának pedig negyven fia és harminc unokája (Bír 12,14). A sort még igen sokáig lehetne folytatni.

Ezek után nem meglepő, hogy nem egy ókori Lukács-töredékben, görög és szír szövegemlékben, számos egyházatyánál ez a szakasz úgy szerepel, hogy Jézus hetven, és nem hetvenkettő tanítványt választ ki és küld el – így olvassa ezt a részt lyoni Szent Iréneusz (Adv. haer. II, 37; III, 13), Szent Kelemen (Lib. V. disposit.), de így idézi Euzébiusz (Hist. eccl. I, 14), Szent Ambrus (Serm. XXIV), Szent Jeromos (Ad Fabiolam de XLII mansion.), Damaszkuszi Szent János (Epist. IV), valamint nem egy zsinat is.
Mi lehet e számzavar oka? Miért e kettősség a szövegekben? Azt kell mondanunk, hogy pont ez a kettősség világítja meg a számmisztika nyelvén az igazi jelentést. Hiszen a hetven a legnagyobb tökéletesség száma, hisz a tökéletes számot, a hetet tízzel szorozza be, ami a tökéletesség tökéletességét jelenti – ezért mondja Jézus: „Nem mondom: hétszer, hanem hetvenszer hétszer” kell megbocsátani a másiknak (vö. Mt 18,22). A hetvenkettő pedig a hat és a tizenkettő szorzata – vagyis törzsenként jut hat tanítvány, kiválasztott ember. Egyébként vannak olyan olvasatok is, amelyek szerint Mózes sem hetven, hanem hetvenkettő (azaz törzsenként hat) vént választott ki.

Talán furcsának tűnik ez a játék a számokkal, ám korántsem akar céltalan ismeretterjesztés lenni. A hetvenes és hetvenkettes szám ugyanis együttesen kiadja a jelentést. Amikor Mózes Izrael tizenkét törzsének bírákat támasztott, akkor tulajdonképpen Izraelt mint Isten népét alkotta meg – Isten ígéretének hordozói, a föld örökösei ők. A bírák az Isten akaratából és vezetésével néppé levés beteljesedésének, teljességének, tökéletességének a jelei. Amikor tehát Jézus előbb kiválaszt tizenkét apostolt, majd hetvenkét tanítványt, akkor valóságosan úgy jelenik meg, mint az új Mózes, aki megalkotja Isten akaratából az új Izraelt. Az egész szimbolika, a számok az európai ember számára talán semmitmondók, azonban az ószövetségi gondolat háttere előtt sajátos karaktert öltenek. Kifejezésre juttatják, hogy a krisztusi alapítású Egyház sajátos kiválasztottságban él, egyfajta új Izraelként. Ő az újszövetségi ígéretek, a remény és a küldetés hordozója. Egész léte arra irányul, amire a hetvenkét tanítvány kiküldetik: eljutni oda, ahová Jézus menni szándékozik; meghirdetni az érkező Úr örömhírét.

Nagyon fontos, hogy mindezt személyes életünkben is tudatosítsuk. Meg kell értenünk, át kell éreznünk, hogy keresztény hitünk kiválasztottság. Az, hogy keresztények lehetünk, Isten hatalmas ajándéka. Kiemelt sok ezer, millió és milliárd ember közül pont engem. Én kellek neki, engem választ. Számomra is alapította az Egyházat, amelynek tizenkét apostoli törzsébe, a hetvenkét tanítvány követőjeként engem is vár. Helyem van nem csak a világon, de a Jézus által akart és alapított közösségben is. Csodálatos érzés ez! Az örök Istennek gondja van rám! Akar és kiválaszt engem! Szeret és megajándékoz engem! Épp ezért ne feledjük, hogy ugyanakkor küld is engem a világ megannyi útjára, hogy arcát hordozva előtte menjek mindenhová, ahová menni szándékozik.