Isten irgalma új életre kelti a világot - Török Csaba atya elmélkedése a vasárnapi evangéliumról

Idén az évközi tizenkettedik vasárnap június 24-re esik. Ez a nap azonban Keresztelő Szent János születésének főünnepe, így nem a vasárnapi, hanem az ünnepi olvasmányokat vesszük. Az evangéliumi szakaszban az ünnep történését, vagyis János születését hallhatjuk.
Különös pillanata ez az evangéliumnak, hiszen az ószövetségi várakozás itt találkozik össze az újszövetségi beteljesedéssel. A magzat János már rátalált a megváltóra, amikor Mária meglátogatta idős rokonát, az áldott állapotban lévő Erzsébetet, s a későbbi próféta felujjongott anyja méhében. Ez a felujjongó öröm adja meg az alaphangot az örömhírhez, amely útjára indul az emberi történelemben.
A perikópa is az öröm leírásával indít, hiszen ezt olvassuk: „Azután eljött az ideje, hogy Erzsébet szüljön; és fiút szült. Meghallották szomszédai és rokonai, hogy az Úr nagy irgalmasságot cselekedett vele, és örvendeztek vele együtt.” Mint látjuk, az öröm oka Isten irgalmasságának megtapasztalása. Ez a tapasztalat azonban messze több annál, mint amit mi, a liturgikus fohászokban rutinszerűen kimondva az irgalom szavát, jelentésként hozzá kapcsolunk. Ez nem pusztán a bíró nagyvonalúsága vagy a király engedékenysége, megbocsátása. Többről van itt szó, s ezt nagyon is megértik a választott nép tagjai, akiket az irgalmasság tapasztalata éltetett. Kiválasztottságukban, az Egyiptomból való szabadulásukban és az Ígéret Földjének ajándékában ők szüntelenül Isten irgalmát szemlélik. Isten irgalma tehát nem pusztán megbocsátás, hanem felemelés, megszólítás, felövezés, a méltóság visszaadása, megajándékozás, gazdaggá tétel, megmentés.
Az irgalom evangéliumi dimenzióját akkor értjük meg igazán, ha felfigyelünk rá, hogy ennek gondolata hatja át Lukács evangéliumának egész első fejezetét. Mária így énekel a Magnificatban, Erzsébetnél tett látogatásakor: „Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong üdvözítő Istenemben, mert tekintetre méltatta alázatos szolgáló leányát, íme, ezentúl boldognak hirdet engem minden nemzedék. (...) Irgalma nemzedékről nemzedékre megmarad azokon, akik istenfélők.” Ez az utolsó gondolat valójában a 103. zsoltárból vett idézet (13. és 17. vers). János születése után pedig Zakariás így fakad dalra a Benedictus szavaival: „Áldott az Úr, atyáink Istene, mert meglátogatta és megváltotta az ő népét. (...) Megszabadít az ellenség kezéből, mindazoktól, akik gyűlölettel néznek minket; atyáinkkal irgalmat gyakorol, hogy szent szövetségére emlékezzék.”
Ezekből az idézetekből megmutatkozik, hogy Isten irgalmasságában az ő végtelen hatalmas és elköteleződő szeretete válik kézzelfoghatóvá. Isten irgalma nem csak passzívan elenged bűnt, tartozást, hanem aktívan, cselekvően megragadja az embert, felemeli őt, vezeti, eltölti. A legfontosabb azonban ez: Istennek az irgalmas szeretete éltető, életfakasztó szeretet. Az irgalom örömünnepe a születésben, Jézus és János születésében ragyog fel a választott népre. A két szülő – Jézus anyja és János apja – Isten irgalmát énekli meg, a rokonok és hozzátartozók pedig ugyanezen irgalom fölött örvendeznek. Mindemögött annak megtapasztalása áll, hogy az isteni irgalom kézzel fogható közelségbe jön, életet hoz oda, ahol nem lehetne: a szűz lány és az eddig terméketlennek tartott idős asszony méhe az élet túláradásának eleven jelét hozza. A prófétát s a próféták által megígértet.
Ezen a ponton nekünk is át kell élnünk a születés örömét. János világra jötte már önmagában prófécia – megjövendöli Jézus fél év múlva való születését. Az ő fölötte érzett rokoni, baráti öröm előképe annak az örömnek, amelyet a jézusi örömhír hallgatói megérezhetnek. Ahogyan ő a terméketlen méhből világra lépett, úgy fog a bűnös emberiség terméketlenségében mégis Jessze ága Máriában áldott virágot és gyümölcsöt teremni. Az elesett és bűnös emberiség ugyanis a terméketlenség hona, a kiszáradt földé, amelyből nem szökell már élet. Isten irgalma azonban mégis megjelenik, s a világ nem csak hogy új életre kel, de ez az új élete ezerszer gazdagabb és teljesebb lesz, mint a régi, amelyet a bűn árnyékában tengődve töltött.
Ezen az ünnepen a könyörgésben így imádkozunk: „Add meg, Urunk, Egyházadnak a lelki örömök ajándékát.” Hallva az evangélium szavait, szemlélve Istenünk irgalmasságának jelét, ne csak kérjük, de munkáljuk is magunkban ezt az igazi és mély örömet, hogy valóban az örömhír fénye sugározzék rólunk a körülöttünk élő emberekre.