"Érezzük át életünk elköteleződésének szükségességét" - Török Csaba atya elmélkedése
Úrnapja ünnepének evangéliumáról
Úrnapján Szent Lukács
evangéliumából hangzik fel a csodálatos kenyérszaporítás története. Ebben az evangélista
igen elevenen írja le a történéseket. Az alaphelyzet világos: Jézus egy magányos helyen
van az apostolokkal. A nép mégis megtalálja Jézust, mert vágynak rá. Van, aki a tanítását
akarja hallani, van, aki testi betegségéből keres gyógyulást. Olyan emberek ők tehát,
akik a lélek és a test sajátos evangéliumi éhségével érkeznek hozzá. Jézus pedig mindkettőre
megválaszol: tanít és gyógyít. Azonban estére az átvitt értelmű éhség mellett megjelenik
a nagyon reális, kézzelfogható éhség is. Ekkor kezd kibontakozni a sajátos csodatétel
útja. Sajátos azért, mert a nép Jézusra éhezve érkezik a pusztai helyre, s a testi
éhség mögött – tudjuk jól – az Utolsó Vacsorán alapított Eucharisztia előképe is felsejlik.
Jézus azonban az éhség megelégítését, a megteendő csodát mintegy átadja apostolainak.
„Ti adjatok nekik enni.” Ők ettől megrémülnek, rögtön tiltakozni is kezdenek:
„Csak öt kenyerünk és két halunk van.” A Jézusra éhes tömeggel szemközt oly
kevésnek érzik azt, amivel rendelkeznek. Az Úr azonban nem enged. Ő veszi kézbe
a kenyeret és a halakat, ő tekint az égre, ő imádkozik és áldja meg azokat, szétosztásukat
mégis az apostolokra bízza. Így ők lesznek azok, akik a jézusi áldás elvivőivé lesznek,
valódi „aposztolosz”-szá, vagyis küldöttjévé az evangéliumi csodának. Nagyon
elgondolkodtató ez a pillanat. Mit is látunk meg benne? A Jézushoz érkező, őrá érkező
tömeg a Megváltó akaratából az apostolok kezéből lakik jól. Ebben a tényben reményt
és erőt látunk felcsillanni. Isten nem csak elfogadja az emberek szolgálatát az üdvösség
munkálásában, hanem akarja is azt, kifejezetten elrendeli. Még ha a szolgálattevő
oly kevéssel is rendelkezik, hogy a maga két hala és öt kenyere reménytelenül kevésnek
mutatkozik, akkor sem kell kedvét vesztenie. A krisztusi áldó kéz által érintve az
bőségesen elég lesz a tömegnek, meg fog felelni arra, hogy a krisztuséhezők jóllakjanak.
Ne feledjük: a kenyérszaporítás után még tizenkét kosár maradékot szednek össze. Az
emberileg oly kevés Isten erőterében milyen mértéken felül gazdaggá és bőségessé vált! Az
üzenet elsődlegesen érinti a felszentelt egyházi szolgálattevőket, akik ugyanolyan
emberek, mint bárki más. Nem kiemelkedő tehetség vagy adottság, nem is az életszentség
mindenkit megszégyenítő magassága miatt lettek ők diakónussá, pappá és püspökké, hanem
Isten szeretetteli kiválasztása révén. Lehet, hogy emberileg kevesek a szent feladatra
– valljuk meg őszintén, ki lenne elég ahhoz, hogy a szentségek szolgálatát ellássa?
–, mégis a Mester áldása és küldése révén általuk teljesül az üdvakarat, általuk viszi
végbe Isten a csodát, az éhező szívek és testek jóllakatásának így lesznek ők eszközei. Ám
az evangélium tanítása minden megkeresztelt hívőre is vonatkozik, akik az egyetemes
krisztusi papságban részesültek. Az egész világ vergődik betegségektől gyötörten,
keresve a szót, a tanítást, amely reményt, jövőt, erőt adna neki, amely utat mutatna.
Sokszor felhangozhat a világban a gyógyító fürdő vize mellett heverő béna szava: „Nincs
emberem, aki odavigyen.” Jézus nem fog másodszor is emberré lenni, hogy elérje
őket. A mi kezünk lehet az ő keze, amellyel megérinti, megenyhíti a világ szenvedőit.
A mi ajkunk lehet az ő ajka, amellyel kimondja a vigasztaló, tanító, intő vagy éppen
parancsoló, útirányt szabó szavakat. A mi lábunk lehet az ő lába, amellyel eljut a
világ legvégső határáig is, oda is, ahová a szervezett, intézményes egyház s a papok
szolgálata nem ér el. Az ilyen helyek nem csak az Északi sarkon lehetnek, de akár
itt és most egy munkahelyen is, ahová a pap soha nem lép be, mert senki nem hívja,
de a hívő munkatárs nap mint nap nyolc órát eltölt ott. A mi létezésünk lehet az ő
szolgáló létezése a világban, amely által szeretet, türelem, alázat, istenfélelem,
hűség és a keresztényi létezés megannyi fényt hozó valósága megjelenik. Azt mondanánk,
túl kevesek, túl bűnösek, túl kicsinyek vagyunk ehhez? Hát nem volt kevés az öt kenyér
és két a hal a tömegnek? Bizony kevés volt, ha csak a maguk erejéből akarták volna
osztogatni az apostolok. Ám bőségesen elég volt akkor, amikor Krisztus kezébe helyezték
le, amilyük van, ő azt megáldotta, Istennek ajánlotta, s így visszaadva nekik, elindulhattak
az éhező emberek felé. Ezeket fontoljuk meg Úrnapja ünnepén. Érezzük át életünk
elköteleződésének szükségességét – önmagunk miatt, s mindazok miatt, akik a mi kezünkből
kaphatják meg az evangélium kenyerét, magát Krisztust!