Török Csaba atya elmélkedése Urunk mennybemenetele ünnepén
Urunk Mennybemenetelének
ünnepén idén a Lukács szerinti evangélium egy részletét hallhatjuk. Ez a perikópa
különösen helyet foglal el a lukácsi kettős műben – hiszen tudjuk, hogy Szent Lukács
nem csak az evangéliumnak, de az Apostolok Cselekedetei könyvének is szerzője. A mennybemenetel
pillanata jelenti az átvezetést, az összeköttetést a két mű között (Lk 24,46-53 és
ApCsel 1,4-11). Ez az a szempont, ez az a szövegkörnyezet, amelyben olvasnunk és értenünk
kell az evangéliumi szakasz szavait. Lukács kettős műve egyetlen nagy ívet alkot:
Jézus idejének és az Egyház idejének kettős, és mégis egy ívét. Mindkét fél – vagyis
az evangélium és az Apostolok Cselekedetei – hasonló alapsémára épül fel: először
meghirdetik az zsidóknak az evangéliumot, akik ebben az első pillanatban azt örömmel
és lelkes hittel fogadják. Ezért történik számos csoda. Aztán az idő előrehaladtával
megjelennek a viták, a széthúzás és az ellenvetés, ami a végleges szakításig, tagadásig
vezet. Az evangéliumban a kereszt, az Apostolok Cselekedetében pedig a jeruzsálemi
keresztényüldözés és a pogánymisszió fogja jelenteni ezt a szétválást a zsidóság és
az Egyház között. Krisztus mennybemenetele ebben a keretben áll, mint az a történelmi
pillanat, amely lezárja Jézus idejét (az evangéliumot) és megnyitja az Egyház idejét
(az Apostolok Cselekedetei). Jézust jelzi az ősi hitvallási formula: „Meg van írva,
hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnapon fel kell támadnia a halálból.”
A születő Egyházat hirdeti a küldetés: „Az ő nevében Jeruzsálemtől kezdve minden
népnek megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni.” Itt már finoman megjelenik
a lukácsi dráma, mégpedig az, hogy az ószövetségi választott nép, akik a prófétai
ígéretek tulajdonképpeni hordozói voltak, elutasították Jézus életében, s el fogják
őt utasítani az Egyház idejében is. A szakadás, amely oly sok gyötrődést, fájdalmat
és könnyet okozott a történelem során, innen ered, ebből a kettős elutasításból. Jeruzsálem
a kiindulópont, de az ő hitetlenségük okán a végső horizont „minden nép”. Ezen
örömhír és küldetés hordozói az apostolok, a kiválasztottak. Őnekik szól Jézus, amikor
így fogalmaz: „Ti vagytok ezeknek tanúi.” Íme, az Egyház apostolicitásának
alapja, amelyet minden vasárnap megvallunk a Hiszekegyben. A tanúság, az apostoli
áthagyományozás gyökere ez. Emlékezzünk, ugyanezzel a gondolattal kezdődik Lukács
evangéliuma: „... már sokan megkísérelték, hogy a köztünk beteljesedett eseményeket
leírják, úgy, ahogy ránk maradt azoktól, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái
voltak az Igének ...” (Lk 1,1-2). Az apostolok tanúskodása Jézusról, mindarról,
amit vele együtt átéltek, tőle hallottak és láttak, az emberi kapocs Jézus ideje és
az Egyház ideje között. Ebben a kapocsban teljesedik be, amit János apostol ír első
levelében: „Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit a szemünkkel láttunk,
amit szemléltünk és amit a kezünkkel tapintottunk: az élet Igéjét hirdetjük nektek.
Igen, az élet megjelent, láttuk, tanúságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök
életet, amely az Atyánál volt, és megjelent nekünk. Amit láttunk és hallottunk, azt
nektek is hirdetjük, hogy ti is közösségben legyetek velünk. Mi ugyanis az
Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal vagyunk közösségben. S azért írjuk ezeket
nektek, hogy örömünk teljes legyen.” (1Ján 1,1-4) Íme, az apostoli küldetés,
amelyet Jézus a mennybemenetelkor a legnyomatékosabban meghirdet. Célja nem az Egyház
terjesztése vagy a keresztelési statisztikák feljavítása, hanem valami még mélyebb,
titkosabb valóság: a közösség és az öröm teljessége. Közösség Istennel és a másik
emberrel, aki esetleg miáltalunk jut el a hitre. A hitre jutva pedig képessé válik
az öröm teljességének megélésére. Amikor a II. Vatikáni Zsinat a világi hívekről ír
csodálatos dokumentumot, annak az Apostolicam acutositatem, vagyis apostoli
tevékenység címet adja, hangsúlyozva, hogy az egyház apostolicitása nem csak a
múltjára és a gyökerére, de a jelenére is vonatkozik: minden megkeresztelt sajátos
módon részesül az apostoli küldetésben, amely a mennybemenetelkor Jézus ajkáról felhangzik. Ha
komolyan vesszük a mennybe fölmenő Jézus szavait – „ti vagytok ezeknek tanúi”
–, akkor ráébredhetünk, hogy talán őt magát emberileg nem láthattuk, hallhattuk, tapinthattuk,
de a kegyelemből fakadó élet révén mégis szüntelenül tapasztalhatjuk őt, az ő jóságát,
irgalmát és szeretetét életünkben. Erről pedig tanúságot kell tennünk minden embernek,
hogy általunk gyarapodjék az igazi öröm a világban, s az emberi család közösséggé
forrjon össze. Meg kell értenünk, hogy az Egyház ideje önmagában hordozza és szüntelenül
jelenvalóvá teszi Jézus idejét. Aki ennek a tudatosságából él, az a Krisztussal való
találkozás után ugyanazt érzi, éli át, mint az apostolok a mennybemenetelkor: „Nagy
örömmel visszatértek Jeruzsálembe. Állandóan ott voltak a templomban, dicsérték és
magasztalták Istent.”