XVI. Benedek pápa beszéde, amellyel megnyitotta az aparecidai közgyűlést

A Szentatya nagy örömének adott hangot, hogy megnyithatja a Latin-amerikai és Karib-tengeri Püspöki Konferenciák ötödik Közgyűlését a brazíliai Aparecida Mária szentélyben. Mindenekelőtt hálát adott Istennek és dicsőítette Őt, amiért a keresztény hit nagy ajándékát adományozta a földrész lakóinak, majd megkezdte hosszú beszédét, amely a következő hat pontra oszlott:
A keresztény hit Latin-Amerikában
Folytonosság az előző konferenciákkal
Tanítványok és misszionáriusok
„Hogy Őbenne legyen életük”
-a vasárnapi szentmise a keresztény élet középpontja
- szociális és politikai problémák
Egyéb elsőbbséget élvező területek
- a család
- a papok
- szerzetesek, szerzetesnők és Istennek szentelt személyek
- világi hívek
- ifjúság és hivatáspasztoráció
„Maradj velünk”

1. A keresztény hit Latin-Amerikában

Az Istenbe vetett hit több mint 5 évszázadon keresztül áthatotta ezeknek az országoknak az életét és kultúráját. Ma ugyanennek a hitnek komoly kihívásokkal kell szembenéznie, mert veszélyben forog a társdalom harmonikus fejlődése. Az ötödik Közgyűlés célja, hogy megfontolásaival segítse a keresztény híveket, hogy örömmel és következetesen megéljék hitüket, hogy tudatára ébredjenek annak, hogy Krisztus tanítványai és misszionáriusai, akiket Krisztus küld a világba, hogy hirdessék hitünket és szeretetünket, és tanúságot tegyenek róluk.
Mit jelent a latin-amerikai és Karib-tengeri országok számára az, hogy elfogadják a keresztény hitet? – tette fel a kérdést a Szentatya. Azt jelenti, hogy ismerik és elfogadják Krisztust, az ismeretlen Istent, akit őseik kerestek – anélkül, hogy tudták volna – gazdag vallási hagyományaikban. Azt is jelenti, hogy a Keresztség vizével isteni életet kaptak, és Isten fogadott gyermekeivé váltak. Megkapták továbbá a Szentlelket, aki eljött, hogy megtermékenyítse és megtisztítsa kultúrájukat. Jézus és evangéliumának hirdetése soha nem jelentette a Kolumbusz Kristóf előtti kultúrák elidegenítését, nem egy kívülről rájuk kényszerített idegen kultúrát jelentett. A valódi kultúrák soha nem zárkóznak be önmagukba, nem kövesednek meg egy adott történelmi pillanatban, hanem nyitottak, keresik a találkozást más kultúrákkal, reménykednek abban, hogy a találkozásban és párbeszédben eljutnak az egyetemességre.
Csak az igazság tesz egységessé és ennek bizonyítéka a szeretet. Ezért Krisztus, mivel valóban a megtestesült Logos, „a végsőkig menő szeretet” – nem idegen egyetlen kultúrától, egyetlen személytől sem. Éppen ellenkezőleg: a kultúrák éppen arra a válaszra várnak, ami megadja számukra a végső identitást, egységessé téve az emberiséget, tiszteletben tartva ezzel egyidejűleg a különbözőségek gazdagságát, megnyitva mindenkit a valódi humanizálásban, a hiteles haladásban való növekedés felé. Isten Igéje, aki Jézus Krisztusban testesült meg, történelemmé és kultúrává is vált.
Az az utópia, hogy visszatérjünk a Kolumbusz előtti vallásokhoz, elválasztani azokat Krisztustól és az egyetemes egyháztól, nem haladás, hanem visszalépés, regresszió lenne.
A Szentatya a következő területeken jelölte meg a latin-amerikai népek vallásos lelkületének megnyilvánulását:
- a szenvedő Krisztus iránti szeretet, az Oltáriszentségben jelen lévő Úr szeretete, Isten közelsége a szegényekhez és szenvedőkhöz, a guadalupei és aparecidai Szűzanya iránti mély tisztelet.
Ez a vallásosság jól kifejeződik a szentek iránti tiszteletben, a Pápa és a főpásztorok, az egyetemes egyház iránti szeretetben. Mindez a népi vallásosság nagy mozaikját alkotja, amely a latin-amerikai katolikus egyház értékes kincse, és amelyet meg kell óvni, elő kell mozdítani, és amennyiben szükséges, meg kell tisztítani.

2. A konferenciák folytonossága

Ez az ötödik közgyűlés folytatása az előző négynek, amelyek Rio de Janeiro-ban, Medellinben, Pueblában és Santo Domingoban folytak le. Az utolsó közgyűlés óta számos változás következett be a társadalomban. Az egyház részt vesz gyermekei reményeiben és fájdalmaiban és mellettük kíván haladni ebben a kihívásokkal teli időszakban, hogy egyre több reményt és vigaszt nyújtson számukra.
Napjainkban a globalizáció jelensége a kapcsolatok összefonódásaként jelentkezik planetáris szinten. Bár egyes szempontok szerint nyereség a nagy emberi család részére és az egység iránti mély vágyakozásának jele, mégis fennáll a nagy monopóliumok veszélye, valamint az, hogy az anyagi nyereség válik a legfőbb értékké. Mint az emberi tevékenység minden területét, a globalizációt is az etikának kell irányítania, mindent az Isten képére és hasonlatosságára teremtett emberi személy szolgálatába állítva.
Latin-Amerikában és a Karib-tenger térségében előrehaladás történt a demokrácia felé, bár aggodalomra adnak okot egyes önkényuralmon alapuló kormányok, illetve olyan ideológiák, amelyeket már túlhaladottnak hittünk, vagy amelyek nem felelnek meg az emberről és a társadalomról alkotott keresztény nézetnek, mint ahogy azt az egyház Társadalmi Tanítása hirdeti. Egyes latin-amerikai országokban a liberális gazdasági életnek szem előtt kell tartania az egyenlőséget, mert tovább növekednek egyes társadalmi rétegek, amelyek egyre inkább a szegénység elnyomása alá kerülnek, sőt teljes mértékben megfosztják őket a természeti javaktól.
A latin-amerikai egyházi közösségekben jelentős sok világi hívő hitének érettsége, akik tevékenyen szolgálják az Urat, sok nagylelkű katekétával, fiatalokkal, új egyházi mozgalmakkal, a megszentelt élet intézményeivel együtt. Alapvetőnek bizonyul számos katolikus oktatási, segélynyújtási és befogadási mű. Igaz, hogy a keresztény élet egyfajta gyengülése tapasztalható a társadalom egészében, amelynek okai között szerepel a szekularizáció, az élvhajhászás, a közöny, a szekták prozelitizmusa, az animista vallások és új álvallások. Az új, nehéz választásokkal szemben a hívek abban reménykednek, hogy az ötödik közgyűlés megújulást hoz, új életerő hatja át Krisztusba vetett hitüket, aki az egyetlen Mester és Üdvözítő, aki kinyilatkoztatta számunkra az Atya Isten emberek iránti végtelen Szeretetének egyedülálló tapasztalatát.
 
3. Tanítványok és Misszionáriusok

Ennek a Közgyűlésnek a témája a következő: „Jézus Krisztus tanítványai és misszionáriusai, hogy népeinknek Őbenne legyen életük – Én vagyok az út, az igazság és az élet”.
Az egyház nagy feladata, hogy megőrizze és táplálja Isten népe hitét, és emlékeztesse ennek a kontinensnek a híveit is, hogy keresztségük értelmében arra kaptak meghívást, hogy Jézus Krisztus tanítványai és misszionáriusai legyenek. Ez azt jelenti, hogy követjük Őt és bensőséges kapcsolatban élünk Vele, követjük példáját, és tanúságot teszünk Róla.
Miért akarunk Krisztus tanítványai lenni? – tette fel a kérdést a Szentatya. A válasz: mert reméljük, hogy a Vele való szeretetközösségben megtaláljuk az életet, az igazi életet, amely méltó erre a névre, és ezért Őt másokkal is meg akarjuk ismertetni, közvetíteni akarjuk mások felé az ajándékot, amit Krisztusban találtunk. De valóban meg vagyunk győződve arról, hogy Krisztus az út, az igazság és az élet?
Felmerülhetne egy másik kérdés is: Ez a Krisztusba vetett hitnek tulajdonított elsőbbség nem lehetne-e egyfajta menekülés az „intimizmus”, egy vallási individualizmus felé, nem elszakadás a valóságtól, amely olyan sürgető gazdasági, szociális és politikai problémákat jelent Latin-Amerikában és a világon, nem egyfajta menekülés a valóságtól egy spirituális világ felé?
Egy másik kérdéssel válaszolhatunk erre a kérdésre: Mi ez a „valóság”? „Valósak”-e az anyagi javak, a szociális, gazdasági és politikai problémák? Pontosan ebben áll az elmúlt évszázadot uraló tendenciák nagy tévedése, pusztító tévedése, mint ahogy ezt bizonyítják mind a marxista, mind a kapitalista rendszerek eredményei. Meghamisítják a valóság fogalmát, amputálva az alapvető és ezért döntő valóságot, ami nem más, mint Isten. Aki kizárja Istent látóhatárából, az meghamisítja a „valóság” fogalmát, és következésképpen csak téves utakra juthat el, pusztító megoldásokat javasolhat.
Az első alapvető megállapítás tehát a következő: Csak aki elismeri Istent, csak az ismeri a valóságot, és csak az adhat megfelelő és valóban emberi választ. A keresztény számára a válasz központi magva egyszerű: csak Isten ismeri Istent, csak Fia, aki Isten Istentől, aki „az Atya keblén nyugszik, ő nyilatkoztatta ki”. Innen származik Krisztus egyedülálló és pótolhatatlan jelentősége számunkra, az emberiség számára. Ha nem ismerjük Istent Krisztusban és Krisztussal, az egész valóság megfejthetetlen talánnyá alakul át: nincs út, és ha nincs út, akkor nincs sem élet, sem igazság.
Isten az alapvető valóság, nem egy feltételezett Isten, hanem ember arcú Isten, a velünk-való-Isten, a kereszthalálig menő szeretet Istene. Amikor a tanítvány eljut Krisztus végsőkig menő szeretetének megértésére, nem tehet mást, mint hogy erre a szeretetre hasonló szeretettel válaszol: „Követlek téged, bárhova mégy”.
Mit ad nekünk hitünk ebben az Istenben? – folytatta kérdéseit a Szentatya. Az első válsz: egy családot ad, Isten egyetemes családját a katolikus egyházban. A hit megszabadít bennünket az „én”-től, mert a szeretetközösséghez vezet el.
Mielőtt válaszolnánk arra a kérdésre, hogy mit jelent az emberré vált Istenbe vetett hit realizmusa, mélyítsük el, hogy hogyan ismerhetjük meg valójában Krisztust?
Mindenekelőtt Krisztus lehetővé teszi, hogy megismerjük őt személyében, életében és tanításában, Isten Szava által. Nélkülözhetetlen tehát Isten Szavának mély ismerete. Ezért a híveket arra kell nevelni, hogy olvassák Isten Szavát és elmélkedjenek róla. Missziós elkötelezettségünket és egész életünket Isten Szava sziklájára kell alapoznunk.
Isten népét a katekizmus révén vezethetjük be Krisztus misztériumába. Fokozni kell tehát a hitbeli képzést, mind a gyermekek, mind a fiatalok és a felnőttek körében. Ennek értékes eszköze a Katolikus Egyház Katekizmusa és rövidített változata, Kompendiuma.
Ezen a téren nem korlátozhatjuk magunkat a homíliákra, konferenciákra, Szentírás vagy teológia kurzusokra, hanem fel kell használnunk a tömegtájékoztatási eszközöket is, mint a sajtó, a rádió és a televízió, az internet, a fórumok és annyi más lehetőség arra, hogy hatékonyan közvetítsük Krisztus üzenetét sok ember számára.
A Pápa itt arra emlékeztetett, hogy az evangelizálás mindig együtt járt az emberi előmozdítással és a valódi keresztény felszabadítással. „Az Isten és a testvérek iránti szeretet egymásba fonódnak” –idézte a Szentatya Deus caritas est k. enciklikájának szavait. Ezért szükséges a szociális katekézis, az egyház társadalmi tanításának terjesztése, amelynek nagyon hasznos eszköze az Egyház Társadalmi Tanításának Kompendiuma. A keresztény élet nem pusztán a személyes erényekben jut kifejezésre, hanem a szociális és politikai erényekben is.
A tanítvány, aki Isten Szava sziklájára alapozza életét, arra érez ösztönzést, hogy elvigye testvéreinek az üdvösség Jó Hírét. Tanítványnak és misszionáriusnak lenni, ugyanannak az éremnek a két oldala: amikor a tanítvány szenvedélyesen szereti Krisztust, nem hallgathatja el a világ előtt, hogy csak Krisztusban van az üdvösség. A tanítvány tudja, hogy Krisztus nélkül nincs világosság, nincs remény, nincs szeretet, nincs jövő.

4. „Hogy Őbenne legyen életük”

A latin-amerikai és Karib-tengeri népeknek joguk van a teljes élethez, amely Isten gyermekeit illeti meg, emberibb feltételek között: joguk van ahhoz, hogy ne fenyegesse őket az éhség és az erőszak veszélye. Ezeknek a népeknek a számára Pásztoraik mozdítsák elő az élet kultúráját, hogy VI. Pál szavai szerint, „a nyomorból eljuthassanak a szükséges birtoklásáig, a kultúra megszerzéséig, hogy együttműködhessenek a közjó érdekében, egészen odáig, hogy elismerik a legfőbb értékeket és Istent, aki ezek forrása és végcélja” – idézett XVI. Benedek előde „Populorum progressio” k. enciklikájából.
A Szentatya emlékeztetett rá, hogy a Populorum progressio k. enciklika 40 évvel ezelőtt jelent meg. Ez a pápai dokumentum arra világít rá, hogy csak a teljes fejlődés hiteles, vagyis az egész ember és minden ember előmozdítására irányul. Mindenkit a súlyos társadalmi igazságtalanságok leküzdésére, a javakhoz való hozzájutás terén fennálló óriási különbségek felszámolására szólít fel. Ezek a népek mindenekelőtt a Krisztusban való élet teljességére vágynak. „Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen”. Ezzel az isteni élettel fejlődik az emberi lét teljessége is, személyes, családi, szociális és kulturális dimenziójában.
 Az egyház, a tanítványok képzéséhez és a misszionáriusok támogatásához a Szó kenyerén kívül az Eucharisztia kenyerét is nyújtja. Ezt világítja meg az emmauszi tanítványokról szóló evangéliumi szakasz. Amikor asztalhoz ülnek és Jézus Krisztus kezéből fogadják a megáldott és megtört kenyeret, szemük felnyílik és felismerik a Feltámadt Krisztus arcát, szívükben érzik, hogy igaz minden, amit Ő mondott és tett, és hogy már megkezdődött a világ megváltása. Minden vasárnap és minden Eucharisztia személyes találkozás Krisztussal. Amikor hallgatjuk az isteni Szót, szívünk lángra lobban, mert Krisztus az, aki azt elmagyarázza és hirdeti nekünk. Amikor az Eucharisztiában megtörjük a kenyeret, Krisztust magát fogadjuk be. Az Oltáriszentség nélkülözhetetlen Krisztus tanítványa és misszionáriusa élete számára.
A vasárnapi szentmise a keresztény élet középpontja
Innen adódik annak szükségessége, hogy hangsúlyozzuk a lelkipásztori tervekben a vasárnapi szentmisét. Arra kell törekednünk, hogy a keresztények tevékenyen vegyenek rajta részt, ha lehet, a családdal együtt. A szülők gyermekeikkel való részvétele a vasárnapi szentmisén hatékony pedagógiai eszköz.
Szükséges, hogy a keresztények megtapasztalják: nem a múlt történelmének egy alakját követik, hanem az élő Krisztust, aki most és itt jelen van életükben. Az élő Krisztus halad mellettünk, feltárja előttünk az események, a fájdalom és a halál, a vidámság és az ünnep értelmét. Belép otthonainkba és velünk marad, táplálva bennünket Kenyerével, amely életet ad.
Krisztussal találkozni az Oltáriszentségben felébreszti az evangelizálásra való elkötelezettséget és szolidaritásra késztet. Az Eucharisztiából az évszázadok során a szeretet óriási gazdagsága csírázott ki, a mások nehézségeiben való részvétel, a szeretet, az igazságosság gazdagsága. Csak az Eucharisztiából csírázik ki a szeretet civilizációja, amely átalakítja Latin-Amerikát és a Karib-tenger térségét, csak így válik valóra, hogy a Reménység Földrészén túl, egyben a Szeretet Földrésze is lesz!
A szociális és politikai problémák
Hogyan tud az egyház hozzájárulni a sürgető társadalmi és politikai problémák megoldásához, és hogyan tud válaszolni a szegénység és nyomor nagy kihívására? A térség problémái sokrétűek és összetettek, és nem lehet őket általános programokkal megoldani. Beszélni kell mindenekelőtt a struktúrák problémájáról, főleg azokról, amelyek igazságtalanságot teremtenek. Valójában igazságos struktúrák nélkül nem lehet a társadalomban igazságos rendet teremteni. Mind a kapitalizmus, mind a marxizmus azt ígérte, hogy megtalálja az utat az igazságos struktúrák megteremtésére, és azt állították, hogy ezek, azután majd maguktól működnek, előmozdítva a közös erkölcsösséget. Ez az ideológiai ígéret hamisnak bizonyult. A tények ezt jól megmutatták. A marxista rendszer, ahol kormányra jutott, nemcsak a gazdasági és ökológiai pusztítás szomorú örökségét hagyta maga után, hanem fájdalmasan elpusztította a lelkeket is. Ugyanezt látjuk nyugaton, ahol állandóan nő a távolság a szegények és gazdagok között, nyugtalanító a személy méltóságának lealacsonyítása a kábítószerekkel, az alkohollal, a boldogságot ígérő csalárd délibábokkal.
Az igazságos struktúrák tehát nélkülözhetetlenek egy igazságos társadalom számára, de csak úgy születnek meg és csak úgy működnek, ha létezik egy társadalmi egyetértés az alapvető értékeket illetően.
Ahol nincs jelen a Jézus Krisztus emberi arcát viselő Isten, ezek az értékek nem láthatók a maguk teljességében. Ez nem jelenti azt, hogy a nemhívők nem élhetnek magas szintű erkölcsös és példás életet – mondta beszédében a Szentatya.
Az igazságos struktúrák kialakítása nem ideológiák, hanem a recta ratio kérdése. Természetesen létezik a politikai tapasztalatok, társadalmi és gazdasági problémák ismereteinek tárháza, de eltérő kulturális és politikai helyzetekben, a technológiák és a világ történelmi realitásának folyamatos változása közben racionálisan megfelelő válaszokat kell találni és meg kell teremteni a társadalmi konszenzust a struktúrákat illetően.
Ez a politikai tevékenység nem az egyház közvetlen feladata. A hiteles keresztény hagyományban alapvető az egészséges laicitás tiszteletben tartása. Ha az egyház közvetlenül politikai alannyá változnak, nem többet, hanem kevesebbet tenne a szegények és az igazságosság érdekében, mivel elveszíteni függetlenségét és erkölcsi tekintélyét, azonosítva magát egy meghatározott politikai úttal és részleges álláspontokkal. Az egyház pontosan azért az igazságosság és a szegények szószólója, mert nem azonosul sem a politikusokkal, sem pártérdekekkel. Csak ha független, csak akkor taníthatja az elengedhetetlen szempontokat és értékeket, csak így irányíthatja a lelkiismereteket és kínálhat fel olyan életmódot, amely túlmutat a politika területén. Az egyház alapvető hivatása ezen a téren a tudatok képzése, az igazságosság és az igazság hirdetése, az egyéni és politikai erényekre nevelés. A világi hívek legyenek tudatában felelősségüknek a közéletben: legyenek jelen a szükséges konszenzus kialakításában és szálljanak szembe az igazságtalanságokkal.
Az igazságos struktúrák soha nem lesznek tökéletesen befejezettek. A történelem szüntelen előrehaladása következtében szüntelenül meg kell őket újítani. Hassa át őket a politikai és emberi „ethos”. Isten jelenléte, barátság Isten megtestesült Fiával, Szavának világossága mindig alapvető feltételei annak, hogy társadalmainkban hatékonyan jelen legyen az igazságosság és a szeretet.
Mivel megkereszteltek földrészéről van szó, be kell tölteni azt a nagy űrt, ami a politika, a tömegtájékoztatás és az egyetem terén tapasztalható katolikus vezetők hiánya jelent. Az egyházi mozgalmak feladata, hogy emlékeztessék a világi híveket felelősségükre és küldetésükre, hogy elvigyék az evangélium világosságát a közélet, a kultúra, a gazdasági és politikai élet területére.

5. Egyéb elsőbbséget élvező területek

A család
A család, mint „az emberiség öröksége” a latin-amerikai országok egyik legfontosabb kincsét jelenti. A hit iskolája, az emberi és polgári értékek edzőtere, tűzhely, amelyben az emberi élet születik és amelyet nagylelkűen és felelősen fogadnak be. Jelenleg a család sokat szenved abban az áldatlan helyzetben, amelyet a szekularizmus és az etikai relativizmus okoz, továbbá a belső és külső migrációs hullámoktól, a szegénység, a társadalmi bizonytalanság következtében, valamint a házasságellenes polgári törvényhozás miatt, amely a fogamzásgátlásnak, az abortusznak kedvez. Latin-Amerika egyes családjaiban még sajnos továbbra is él egyfajta férfiközpontú gondolkodás, amely nem veszi figyelembe a kereszténység újdonságát, amely a nő és a férfi egyforma méltóságát és felelősségét hirdeti.
A család pótolhatatlan a személyes boldogság és a gyermekek nevelése szempontjából. Az anyák, akik teljesen gyermekeik nevelésének és családjuk szolgálatának akarják szentelni életüket, élvezzék az ehhez szükséges feltételeket és kapjanak segítséget az államtól. Az anya szerepe alapvető a társadalom jövője szempontjából.
Az apák kötelessége, hogy valóban gyakorolják nélkülözhetetlen felelősségüket és működjenek közre gyermekeik nevelésében. A gyermekeknek joguk van, hogy számíthassanak mind apjukra, mind anyjukra. Szükséges tehát egy életerős és buzgó család pasztoráció, továbbá olyan családpolitika, amely válaszol a család, mint nélkülözhetetlen társadalmi alany jogaira. A család a népek és az egész emberiség javának része.
A papok
Az első tanítványok és misszionáriusok a papok, akik Isten népe keresztény élete megújulásának első előmozdítói. Élvezzék tehát püspökeik atyai gondoskodását. Ha a pap életének alapja és középpontja Isten, megtapasztalja majd hivatása örömét és termékenységét. A pap mindenekelőtt legyen „Isten embere”, aki közvetlenül ismeri Istent, mély, személyes barátság fűzi Krisztushoz. Csak így lesz képes arra, hogy a Jézus Krisztusban megtestesült Istenhez vezesse el az embereket.
A szerzetesek, szerzetesnők és Istennek szentelt személyek
A térség társadalmának szüksége van tanúságtételükre: egy olyan világban, amely gyakran mindenekelőtt csak a jólétet, a gazdagságot, az örömöket keresi, mint életcélt, amely felmagasztalja a szabadságot, az Istenért teremtett emberre vonatkozó igazság helyett, ők egy értelmes életforma tanúi. Emlékezzenek rá, hogy Isten országa már elérkezett, hogy az igazságosság és az igazság megvalósítható, ha megnyílunk Atyánk, az Isten, testvérünk, Jézus Krisztus és Vigasztalónk, a Szentlélek szeretetteljes jelenlétének. Nagylelkűen és hősiesen folytassák munkájukat, hogy a társadalomban uralkodjon a szeretet, az igazságosság, a jóság, a szolgálat, a szolidaritás alapítóik karizmáinak megfelelően.
A Latin-Amerikai egyház megköszöni munkájukat, amelyet az évszázadok során végeztek Krisztus evangéliumárét testvéreik, főleg a szegények és hátrányos helyzetűek érdekében. Működjenek együtt püspökeikkel, akik a lelkipásztorkodás felelősei. Őszintén engedelmeskedjenek az egyházi hatóságoknak, ne legyen más célkitűzésük, mint az életszentség, amelyet alapítóiktól megtanultak.
A világi hívek
Minden megkeresztelt férfi és nő ébredjen tudatára, hogy Isten népe általános papságának révén részesednek Krisztus papi, prófétai és királyi tisztében. Az egyházi mozgalmak számos résztvevőjében láthatjuk a Szentlélek sokrétű jelenlétét és megszentelő cselekvését az egyházban és a társadalomban. Arra kaptak meghívást, hogy vigyék el a világnak Jézus Krisztus tanúságát és legyenek Isten szeretetének kovásza testvéreik között.

Ifjúság és hivatás pasztoráció
Latin-Amerikában a lakosság nagytöbbségét fiatalok alkotják. Hivatásuk, hogy Krisztus barátai, tanítványai legyenek. A fiatalok nem riadnak vissza az áldozattól, de az értelmetlen élettől igen. Érzékenyek Krisztus hívására, aki arra szólítja fel őket, hogy kövessék őt. Válaszolhatnak hívására mint papok, mint Istennek szentelt személyek, vagy mint családapák és családanyák. A fiatalok szüntelenül fedezzék fel az életet, de ne térítsék el őket a divatok, vagy uralkodó irányzatok, hanem keressék mindig mély érdeklődéssel az élet értelmét, Isten misztériumát. Álljanak ellent az azonnali boldogság könnyű délibábjainak, a kábítószer, a gyönyör, az alkohol, az erőszak csalóka ígéreteinek.

6. „Maradj velünk”.

Az ötödik közgyűlés megbeszélései az emmauszi tanítványok szavaira késztetnek bennünket – mondta beszéde utolsó pontjában a Pápa: „Maradj velünk, mert esteledik és már lemenőben van a Nap”.
Maradj velünk Urunk, kísérj el bennünket, bár nem mindig ismertünk föl. Maradj velünk, mert egyre sűrűsödnek az árnyak körülöttünk és te vagy a Világosság. Szívünkbe beférkőzik az elbátortalanodás, és te lángra lobbantod őket Húsvétod bizonyosságával.
Maradj velünk Urunk, amikor katolikus hitünket a kételkedés, a fáradtság és a nehézségek felhői veszik körül, világosítsd meg elménket Szavaddal.
Maradj családjainkban, világosítsd meg őket kételkedéseikben, támogasd őket a nehézségekben, vigasztald meg őket szenvedésükben, a mindennapok fáradozásai között, amikor körülöttük árnyak tornyosulnak, amelyek fenyegetik egységüket és természetes önazonosságukat. Te vagy az Élet, maradj a családi tűzhelyek mellett, hogy továbbra is olyan fészkek legyenek, amelyekben az emberi élet születik, amelyet nagylelkűen befogadnak, szeretnek és ahol tiszteletben tartják az életet fogantatásától kezdve egészen természetes végéig.
Maradj Urunk azokkal, akik társadalmainkban a legkisemmizettebbek, maradj a szegényekkel és egyszerűkkel, a bennszülöttekkel, az afroamerikaikkal, akik nem mindig tudják kifejezni kultúrájuk gazdagságát. Maradj Urunk gyermekeinkkel és ifjainkkal, akik a földrész reménysége és gazdagsága, óvd meg őket a sok-sok veszélytől, az ártatlanságuk és jogos reményeik elleni merényletektől. Jó Pásztor, maradj az idősekkel, betegekkel. Hitükben megerősödve legyenek tanítványaid és misszionáriusaid.

Végül a Szentatya Isten és az Egyház Anyja oltalmát kérte egész Latin-Amerikára és a Karib-tenger térségére. Fohászkodott a guadalupei Szűzanyához, aki egész Amerika és Aparecida patrónája, Brazília védőszentje. Oltalmába ajánlotta Isten népét a harmadik keresztény évezrednek ebben az időszakában, és kérte, vezesse ennek a közgyűlésnek a megbeszéléseit és áldja meg bőséges ajándékaival a kontinens szeretett népeit.