Észak Amerikában hivatáshiányról beszélnek, hiszen az elmúlt években sok szerzetes
közösség volt kénytelen bezárni nagy múlttal rendelkező iskoláit, kórházait és egyéb
intézményeit mert nem volt utánpótlásuk. Hasonlóképpen számos egyházmegyében is kritikusan
alacsonnyá vált a papnövendékek száma. A kép azonban mégsem egyoldalúan negatív, mert
vannak egyházmegyék és szerzetes közösségek melyek újból virágoznak és erős vonzást
jelentenek a fiatalok számára. A papi és szerzetesi hivatás az Isten ajándéka-
szoktuk mondani - de vajon a Teremtő miért halmoz el ajándékaival egyes közösségeket,
míg máshol alig ad néhány hivatást? Vagy talán mégsem az isteni bőkezűség egyensúly
hiányáról van szó, hanem az emberi, az egyházi közreműködés meglétéről illetve hiányáról?
A hivatásgondozással foglalkozó papok és szerzetesek tanúsága inkább ez utóbbi hipotézist
látszik megerősíteni. Kanadában és az Egyesült Államokban az utóbbi években nagyon
komoly hivatásgondozó programokat indítottak el. A módszerek sokrétűek, nehéz lenne
csak felsorolni is őket. Eredményük is különböző, de mégis néhány fontos tanulságot
már le lehet vonni a tapasztalatok alapján. A sikeres hivatásgondozó programok
első fontos jellemzője, hogy ezekben a lelki élet elsőbbségét kapott. Ezek a szerzetes
közösségek és egyházmegyék nagy hangsúlyt fektetnek az imádságra. Jelenti ez a hivatásokért
való rendszeres imát, de még inkább a közösségek életében az imádságos légkört. Számos
hivatásgondozó számol be a gyakori szentségimádás különösen nagy jelentőségéről. A
lelki élet elsőbbségéhez tartozik a fiatalok imádságra tanítása is. A Jézus Krisztussal
való személyes kapcsolat segítése az egyik leghatékonyabb hivatásgondozói munkának
bizonyul. Az a fiatal, aki rendszeresen imádkozik az sokkal fogékonyabb az esetleges
szerzetesi vagy papi hivatás elfogadására. A második tapasztalat, hogy a hivatásban
gazdag közösségekben a közösség minden tagja aktívan vesz részt a hivatásgondozásban.
Mindenki a saját apostoli területén igyekszik jobban odafigyelni azokra a fiatalokra,
akik alkalmasnak tűnnek a papi vagy a szerzetesi életre. Mindenki hivatásgondozó,
nem csak az ezzel a feladattal megbízott személy. Ugyanakkor az ilyen közösségek erőfeszítését
az is jelzi, hogy komoly személyi és anyagi áldozatokat is vállalnak a hivatásgondozás
érdekében. Szinte minden úgymond sikeres közösségben főállásban foglalkozik valaki
hivatásgondozással és évekre lebontott hivatásgondozási tervet dolgoztak ki. E mellett
kommunikációs szakemberek közreműködésével tervezik meg hirdetéseiket, melyeket világi
napilapokban is közzétesznek. Az internet manapság különös jelentőséggel bír a fiatalok
világában. Sok hivatás gazdag közösség rendelkezik jól megtervezett, rendszeresen
frissített, igényes web honlappal. A kommunikációs szakemberek alkalmazása a hirdetési
és internet területen lehetővé teszi hogy a szerzetesek, vagy az egyházmegye papjai
jobban felszabaduljanak arra a munkára, ami az ő sajátos feladatuk, és amit csak ők
tudnak elvégezni: mégpedig az érdeklődőkkel való személyes kapcsolatra. Sok hivatásgondozó
szerint a személyes kapcsolatok döntő jelentőségűek. Ebbe bele tartozik az érdeklődőkkel
való alkalmi lelki beszélgetés, később lelki vezetés. De ez egyben egy aktív törekvés
is a fiatalok bátor megszólítása. Lehet ez meghívás komolyabb lelki életre, egy lelkigyakorlatra,
vagy akár a kérdés felvetése, hogy "nem gondoltál esetleg arra, hogy pap is lehetnél?"
Sokszor egy ilyen vagy hasonló személyes kérdés vagy meghívás kiinduló pontja lehet
egy hivatás fejlődésének. Hivatásgondozók elbeszélése szerint a hivatásgondozás
egyik legfőbb alapja a fiatalok körében végzett igényes lelkipásztori munka. Az egyetemi
és középiskolai lelkészségek munkája nagyon jelentős ebből a szempontból. Itt a fiatalok
olyan lelki és emberi formációt kapnak, ami nélkül lehetetlen meghallani a hívást.
Egyes egyházmegyékben ifjúsági vezetőképző programok működnek, ahol az életszentségre,
a szolgálatra, és közösségre való meghívás áll a középpontban, amely hívásra a fiatalok
meglepően lelkesen válaszolnak és közülük számos papi és szerzetesi hivatás kerül
ki. Nem utolsó szempont a láthatóság kérdése sem. Nemrégiben a Time magazin számolt
be arról, hogy az Egyesült Államokban egyfajta reneszánsza van a szerzetesi életnek
azon közösségek körében, amelyek szerzetesi ruhát viselnek. Ez világosan jelzi, hogy
a láthatóság, a szerzetesi vagy papi identitás világos felvállalása vonzó a fiatalok
számára, főleg egy olyan korban amikor sok amerikai fiatal csak filmen látott szerzetest.
Teréz anya nővérei például nem küzdenek hivatáshiánnyal, pedig nincs is semmilyen
hivatásgondozó programjuk azon a radikális evangéliumi életen kívül, amit naponta
gyakorolnak a legnyomorultabbak között. Viszont ők láthatóak, egyszerű szerzetesi
ruhájuk hangos prédikáció az amerikai nagyvárosok utcáin. Végül meg kell említeni
az Egyházhoz való viszony szempontját is. Érdekes módon azok az egyházmegyék, és közösségek
ahol már évtizedek óta sokat beszéltek és vitatkoztak a hivatás krízisről és ennek
megoldásaként a papi nőtlenség eltörléséről vagy a női papság kérdéséről, itt a krízisről
szóló próféciák mintha önbeteljesítő jóslatokká váltak volna, és valóban hivatáskrízissel
küzdenek. Úgy látszik, hogy azok a közösségek melyekben intézményes Egyházzal szembeni
kritikus légkör uralkodik alig tud elköteleződésre vonzani fiatalokat. Ugyanakkor
az intézményes Egyház iránt elkötelezett egyházmegyék és szerzetes közösségek sokkal
nagyobb számban vonzzák a fiatalokat. Egy jezsuita hivatásgondozó említette, hogy
ma Amerikában döntő mértékben az úgynevezett "GPII (dzsi pi to) nemzedék", jelentkezik
papnak vagy szerzetesnek, azaz azok a fiatalok, akik szerették II. János Pált, és
komolyan vették az ő üzenetét. Az Egyház iránti szeretet és tisztelet fontos sajátossága
ezeknek a fiataloknak. Az Észak-Amerikai példa mutatja, hogy a hivatás az Isten
ajándéka, de ez az ajándék az egyházi közösség aktív közreműködése által adatik. Vajon
meglátjuk-e, hogy mi a mi feladatunk ebben a közreműködésben? Vajon mi észre vesszük-e
az idők jeleit? Koronkai Zoltán SJ.