Török Csaba atya elmélkedése a vasárnapi evangéliumról
Húsvét negyedik vasárnapjának
a neve – az olvasmányos rendben kialakult szokás szerinti perikópa alapján – jó Pásztor
vasárnapja. Ezen a vasárnapon hivatásokért, különösen is papi és szerzetesi hivatásokért
imádkozunk. Idén, a C jelzésű olvasmányos évben János evangéliumából hangzik fel egy
szakasz, ahol Jézus önmagát jó Pásztorként mutatja be. A pásztori küldetésnek itt
különleges alapja, sajátos ereje van: a közösségből fakad. A közösség forrása, tengelye
pedig maga az Atya: ő van tökéletes közösségben a belőle származó Fiúval; és ő van
teljes és megbonthatatlan szövetségben, egyfajta teremtői-teremtményi közösségben
a világgal. A megtestesülés és megváltás nagy misztériumában ez a két közösség találkozik,
ér egybe: az Atya akaratából a Fiú és a teremtett világ lép a legcsodálatosabb közösségre.
Isten emberré lesz, hogy az emberiség részesülhessen az isteni természetben. A kimondhatatlan
Úr emberi hangon szólal meg, hogy az ember szavai visszanyerjék erejüket, igazságukat.
Minden élet, irgalom és jóság Forrása elküldi Egyszülöttét, hogy az emberi világban
a rosszal a legmagasztosabb jó szegülhessen szembe. A megközelíthetetlen fényben lakozó
Isten emberi arccal mutatja meg önmagát, hogy az emberen felragyogjon teremtményi
szépségének fénye. Azonban míg az Atya és a világ közötti kapcsolat, közösség eleve
adott – létezésünknél fogva teremtmények vagyunk, ezért akár akarjuk, akár nem, egyfajta
Istenre való utaltságban élünk –, addig a Krisztussal való közösségünk szüntelen dinamikus
valóság. Szent Ágoston e kettő kapcsolódását s ezek eltérő természetét így írja le:
„Isten megteremtett minket segítségünk nélkül, de mégsem azt választotta, hogy
a segítségünk nélkül üdvözítsen minket.” Az igazi kérdés tehát az, hogy az együvé
tartozás elszakíthatatlan lánca az Atya és a Fiú között, valamint a teremtményiség
megmásíthatatlan ténye az Atya és az emberek között találkozik-e a Fiú és az egyes
ember közötti közösségben. Ennek lesz leírása, megfogalmazása az, amikor Jézus
önmagát jó Pásztornak nevezi. Mi lesz ennek a közösségnek az alapja? A kölcsönös ismeret
és a kölcsönös ajándékozás. A kölcsönös ismeretet Jézus így fogalmazza meg: „Juhaim
hallgatnak szavamra. Ismerem őket...” A juhok – vagyis az emberek – ismerik a
Pásztor hangját, alakját, ő pedig ismeri személyesen őket. A kölcsönös ismeret közösséget
szül, amely az ajándékozásban teljesedik ki. Ennek leírását is megadja Jézus: „ők
követnek engem. Örök életet adok nekik...” Amit a juhok adhatnak, az az engedelmesség,
az alázat, a cselekedetben megvalósuló szeretet. Amit pedig a Pásztor ad nekik, az
nem más, mint maga az élet. Ezen a ponton megérthetjük, hogy Jézusnak ez a pásztori
önértelmezése a Szentháromság szívébe vonja be az embert. Hiszen a Szentháromság közösségének
alapja az, hogy a három isteni Személy tökéletesen eggyé válik a szeretetben: ismerik
egymást, és teljes lényüket odaajándékozzák egymásnak. Ennek a csodálatos Isten-rejtelemnek
leképeződése a krisztusi küldetés révén megvalósuló közösség a Fiú és az emberek között.
Aki Jézus mellet horgonyoz le, tudatosan vállalja a nyájához való tartozást, az átélheti,
miként emeli be őt, egész emberi létét a kegyelem az istenség mélységébe. Ennek kifejeződése
Jézus szava az evangéliumi szakasz végén: „Atyám, aki nekem adta őket, nagyobb
mindenkinél: Atyám kezéből nem ragadhat ki senki semmit. Én és az Atya egy vagyunk.”
Ez a kettős mozgás – Istené az ember felé, az emberé Istenbe – végül a legtöbbet adhatja
meg az embernek: a közösségben való bizonyosságot és biztonságot, a félelemtől és
haláltól való megszabadulást, a semmitől nem veszélyeztetett, legmélyebb és legigazabb
örömet és boldogságot. Ezért mondja Jézus juhairól: „Örök életet adok nekik,
nem vesznek el soha, és senki nem ragadja ki őket a kezemből.” Végezetül álljon
itt Babits Mihály versének Az elbocsátott vadnak első és utolsó strófája, amelyben
az Istentől elbocsátott, szabad, mégis örökre az Úrhoz kötődő lét érzését énekli meg
a költő, utalva az ősi, mindent megelőző, és mégis folyton születni kellő közösségre: Nem
hiszek az Elrendelésben, mert van szivemben akarat, s tán ha kezem
máskép legyintem, a világ másfelé halad. Mégis érzem, valaki néz
rám, visz, őriz, ezer baj között, de nem hagy nyugton,
bajt idéz rám, mihelyt gőgömben renyhülök. (...)
Nem
hiszek az Elrendelésben, mert szabad vagyok: oly szabad, mint
a bolond bogáncs a szélben vagy vad bozót között a vad. »Vezessen
Hozzád a szabadság!« így kérem olykor aki vár, mert nem annak
kell az imádság, ki Istent megtalálta már.