"Isten magával ragadó alázata és kedvessége mutatkozik meg" - Török Csaba atya elmélkedése
a vasárnapi evangéliumról
Húsvét harmadik vasárnapjának
evangéliumában különös történés áll szemeink előtt. Csodálatos halfogást élnek át
a tanítványok. Ám ez mintha visszhangja lenne egy évekkel ezelőtti eseménynek. Akkor
szintén a genezáreti tó partján állt meg Jézus, s ugyanígy Simon Péternek s az ő vezetésével
halászóknak kiáltotta oda: „Evezz a mélyre, és vessétek ki a hálótokat halfogásra.”
(vö. Lk 5,1-11) A körülmények szintén hasonlóak voltak: egy hosszú éjszaka reggele,
amikor a több órás éjszakai fáradozás semmilyen hasznot nem hozott. A két találkozás
nem hasonlíthat csak véletlenül ilyen kísértetiesen egymásra. Az első alkalommal lett
Simonból emberhalász, a második alkalommal pedig a feltámadott Urat ismerik fel tanítványok.
Mi a kapocs e két momentum, e két evangéliumi történés között? Az alapséma – emberi
fáradozás, hasztalanság, kimerültség, egy idegen hang szózata és útmutatása, csodás
halfogás, felismerés – tökéletesen egyezik. A helyszín és a napszak is. Nem véletlen,
hogy Simon Péter azonnal felismeri: „Az Úr az!” Ezekben a pillanatokban ő saját
meghívásának pillanatait éli át újra. Jézus nem öncélú játékot űz ezzel, nem csak
nosztalgikus módon emlékezik. Az első csodás halfogás után kiválasztotta Pétert apostolnak;
a második csodás halfogás után kerül sor a háromszori szeretet-vallomásra és a főhatalom
átadására. A két halfogás tehát párhuzamban áll, s az emberi gyöngeség és az isteni
erősség kettős tapasztalatában ruházza fel a kiválasztott személyt az Istentől kapott
küldetéssel. Mondhatni ez az eseménysor egy újfajta meghívás-történet modellt állít
a szemeink elé. Azonban a második csodás halfogás már túlnő az elsőn. Ennek legfőbb
oka az időközben eltelt idő, amely alkalmat adott Péternek a csodálatos vallomásra
– „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia” – és a háromszori tagadásra is. Az
első meghívás utáni egzisztenciális dráma, amely Péterben lejátszódott, szükségessé
teszi ezt a második találkozást a meghívó Úrral. Mindaz a lelkesedés, elköteleződés,
amely a heves és lángoló szívű Pétert jellemezte, szertefoszlott a kereszt, a szenvedés
és a halál árnyékában. Az evangéliumok igen visszafogottak a feltámadás hajnalának
jeruzsálemi eseményei kapcsán. Amikor János leírja, miként találták meg Péterrel az
üres sírt, csak önmagáról mondja ki, hogy eljutott a húsvéti hitre: „Akkor bement
a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz [azaz János]. Látta mindezt
és hitt [egyes számban mondja magáról János]. Addig ugyanis még nem értették
meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból.” (Jn 20,8-9) A megértés kapcsán
János többes számban szól magáról és Péterről, a hit kapcsán azonban csakis egyes
számban, önmagáról. Tudjuk azonban, hogy Krisztus ezen a reggelen megjelent magának
Péternek is, hisz a Jeruzsálembe visszatérő emmauszi tanítványoknak ezt újságolják
el a többiek: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak.” (Lk 24,34) Mi
játszódhatott le hát ekkor Péter szívében? Megérti a húsvéti üzenetet, mégsem írja
róla János, hogy hitt? Találkozik a feltámadott Jézussal, de mégis valami miatt szükségessé
válik egy második meghívás is számára? Mindannyian megérthetjük az utat, amelyet
bejár Szent Péter, s amelyről csodálatosan tudósít a halfogás evangéliumi szakasza.
Az a keresztényi alaptapasztalat fogalmazódik itt meg, amelyet mi is ezerszer átélünk:
nem elég egyszer, először megtérni; szüntelenül meg kell térnünk. A keresztség szentsége,
amely a Krisztushoz való megtérés szentsége, az első megtérés pillanata, sokszor önmagában
még erőtlen az életünkben; szükségünk van a második megtérésre. Assisi Szent Ferenc,
Loyolai Szent Ignác, Avilai Nagy Szent Teréz és még sok más szent példája mutatja
ezt. Az első találkozás Krisztussal, a csodálatos pillanat, amikor megérezzük Istentől
való megszólítottságunkat, mindannyiunknak bizonnyal ott él a szíve a mélyén. Azonban
az élet, a lángolás elapadása, a félelmek, a bűnök, a széthúzások, a hűtlenségek megannyi
módon terhelik meg, feledtetik el velünk az első pillanatnak, az első szeretetnek
ezt a varázsát. Lelkünk mélyén az élet szennye, terhe rakódik le, egyre vastagabban,
egyre sötétebben. Ekkor válik szükségessé a második megtérés, a ránk kövesedett unottság,
formalizmus, külsődlegesség, érzéketlenség, hidegség, közöny, a bűnös lét ránk aszott
ruháinak az a szétrobbanása, amelyet a feltámadott Úr megjelenése vált ki Péterben.
A vízbe ugrik ruhástul, s igyekszik a part felé – a megtisztulás útját járja be. A
második meghívás, találkozás pillanatában emberi képtelenségei és gyöngeségei felemelkednek,
a csodás halfogás új gazdagság jele. Ez Húsvét belső tapasztalata, a második találkozás
pillanata, amikor újra elevenné válik szívünkben az első szeretet, amikor újraéljük
az első találkozás varázslatos pillanatát, amikor visszaemlékezünk újra s még elevenebben
az első megtérés kegyelmére. Isten magával ragadó alázata és kedvessége mutatkozik
meg itt. Engedi újraélnünk az első pillanatot, s ami még megrendítőbb: a bűn, a tagadás
után még többet, még nagyobbat bíz ránk, miként Péterre is. Először emberhalász lett,
másodszor övé lesz a főhatalom. Azért lehet ez így, mert a megbántott szeretet
felismerése, a hozzá való visszatérés, a bánat könnyei még mélyebben gyökereztetnek
meg minket Istenben. Húsvét az új élet, Isten újra ajándékozó, bizalommal teli szeretetének
ünnepe, amikor megértjük: minden bukásunk után felkelhetünk, s egyre inkább megnyílhatunk
az Úr szeretete előtt. Ezért tanítja Szent Ambrus: „az Egyháznak pedig van vize
is, könnye is, keresztvize és bűnbánati könnyei”, amelyek – tesszük hozzá mi –
Húsvétkor az öröm könnyeivé válnak.