"Keresztség és hit, irgalom és megbocsátás, hitetlenség és bizonyosság" - Török Csaba atya elmélkedése Húsvét 2. vasárnapjára

Húsvét második vasárnapjának ősi neve Fehérvasárnap, ami utal arra, hogy a húsvéti vigília-szertartáson megkereszteltek ekkor, az ünnep nyolcadának utolsó napján vetették le fehér ruhájukat, amelyet a vízbemerítés után öltöttek. II. János Pál pápa kezdeményezésére ezen a vasárnapon emlékezünk meg az Isteni Irgalmasságról is. Az evangélium azonban egy ősi eseményre utal, amely Húsvét első és második vasárnapját egybefűzi – két alkalomra, amikor Jézus megjelent. Az első vasárnap estén a tíznek, akik között nem látjuk Tamást, rá egy hétre pedig immár a tizenegynek.
Miképpen ragadhatjuk meg ennek a vasárnapnak az üzenetét a jelek, gondolatok eféle sokaságában? Keresztség és hit, irgalom és megbocsátás, hitetlenség és bizonyosság – a legfőbb elemek, evangéliumi tanítások, amelyek egyszerre jelen vannak ezen a vasárnapon. A feltámadott Krisztus személye köti, fűzi egybe ezeket. Ezért ezt a három pontot szeretnénk közelebbről megvizsgálni elmélkedésünkben.
Keresztség és hit. Nem véletlen, hogy az ókeresztény időkben Húsvét szent éjszakáján történt a keresztelkedés. Emlékeztek ezáltal arra, hogy miként a zsidóság Pászkája, vagyis átvonulása úgy valósult meg, hogy Isten a víz által, a Vörös tenger megnyitása révén tette szabaddá a rabszolgaságban tengődő választott népet, úgy Krisztusban is a víz által, az ő szent oldalsebének megnyitása révén szabadulunk meg mi is. Mi a nagy átvonulás révén nem egy földi Egyiptomból, hanem az emberi létet megnyomorító félelmekből, önzésekből, bűnökből, rossz vonzalmakból és szokásokból szabadulunk meg. Ám a szabadság a hit által érkezik el hozzánk. Isten kivezeti a népét, de az első generációnak mégis a pusztában kell meghalnia, s csak az új, a hitetlenség és kétkedés bűnébe már nem beleesett nemzedék foglalhatja el az Ígéret Földjét. Ugyanígy a keresztvíz is a hit útjára indít meg, a hitben gyökereztet meg, mert csakis így nyerjük el azt az örökséget, amely felé elköteleződünk a keresztségben.
Irgalom és megbocsátás. Amikor Jézus először jelenik meg feltámadása után a tanítványok közösségének, s nem egyes személyeknek, akkor elgondolkodtató, hogy a békeköszöntés után mi az első gesztus, amit tesz. „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer.” Talán azt hihetnénk, hogy ebben a pillanatban az öröm, a megerősítés vagy éppenséggel a tanítás lenne a legfontosabb, ám Jézus nem így látja. A közösség legnagyobb kincseként a bocsánatot adja. A keresztfa az isteni igazságosság és irgalmasság hatalmas műve, misztériuma volt. A húsvéti beteljesedés is e kettőt ünnepli, emeli fel a kegyelmi, szentségi valóságba, ezért a közösség és a Feltámadott első találkozása a Szentlélek által embereken keresztül kegyelmi úton közvetített isteni irgalom ünnepléséről szól. Tudja Jézus jól, hogy halála előtt, az utolsó vacsorán mondott beszédében a legfontosabb a közösség számára a szeretet és az egység parancsa volt – feltámadásával azonban már a közösség mindannyiszori feltámadásának, új életre kelésének útját mutatja meg: ez pedig az irgalom és megbocsátás.
Hitetlenség és bizonyosság. Tamás alakja a kételkedő, megbizonyosodni akaró ember szimbólumává vált. Azonban magatartásában több van ennél. A hitnek mélységes útja, amely a szenvedésen és a halálon át (vagyis a sebhelyekkel való találkozás által) eljut az életre, az ősi, mindennél tömörebb és alapvető hitvallás-formulára: „Én Uram, én Istenem!” A bizonyosság új jelentést nyer itt. A látás helyét átveszi a hit szeme, az Aquinoi Szent Tamás által emlegetett „fides oculata”, a lelki szemekkel ellátott húsvéti hit. A hit, amelynek ez a definíciója a Zsidókhoz írt levélben: „A hit reményeink szilárd alapja és a nem látott dolgok igazolása.” (Zsid 11,1) Mintha csak a tamási tapasztalat köszönne vissza ebben a mondatban, felmutatva a minden tapasztalásnál, minden ismeretnél, minden tudásnál szilárdabb bizonyosságot, amely nem a testben, hanem a Feltámadottal való szívbéli találkozásban gyökerezik.
E három gondolat, e három elem forr egységbe Húsvét második vasárnapján. Az ember az elesettség, a hitetlenség állapotából a keresztségi kegyelem által megerősített, meggyökereztetett hit állapotába jut el. Ezen az úton tapasztalja meg Isten mindent felülmúló irgalmát, amely képessé teszi őt arra, hogy életét valóban a szeretetben és egységben élje le, ami megvalósíthatatlan az irgalmas lelkület és a megbocsátás készsége nélkül. Erre a misztériumra kapunk mindannyian meghívást, erre a húsvéti zarándoklatra kell, hogy lélekben meginduljunk, hiszen így fogunk találkozni a ma is élő, ma is jelenvaló és megszólító, Szentlelkét ránk lehelő és életünk bizonyosságával megajándékozó feltámadt Krisztussal.