"Keresztség és hit, irgalom és megbocsátás, hitetlenség és bizonyosság" - Török Csaba
atya elmélkedése Húsvét 2. vasárnapjára
Húsvét második vasárnapjának
ősi neve Fehérvasárnap, ami utal arra, hogy a húsvéti vigília-szertartáson megkereszteltek
ekkor, az ünnep nyolcadának utolsó napján vetették le fehér ruhájukat, amelyet a vízbemerítés
után öltöttek. II. János Pál pápa kezdeményezésére ezen a vasárnapon emlékezünk meg
az Isteni Irgalmasságról is. Az evangélium azonban egy ősi eseményre utal, amely Húsvét
első és második vasárnapját egybefűzi – két alkalomra, amikor Jézus megjelent. Az
első vasárnap estén a tíznek, akik között nem látjuk Tamást, rá egy hétre pedig immár
a tizenegynek. Miképpen ragadhatjuk meg ennek a vasárnapnak az üzenetét a jelek,
gondolatok eféle sokaságában? Keresztség és hit, irgalom és megbocsátás, hitetlenség
és bizonyosság – a legfőbb elemek, evangéliumi tanítások, amelyek egyszerre jelen
vannak ezen a vasárnapon. A feltámadott Krisztus személye köti, fűzi egybe ezeket.
Ezért ezt a három pontot szeretnénk közelebbről megvizsgálni elmélkedésünkben. Keresztség
és hit. Nem véletlen, hogy az ókeresztény időkben Húsvét szent éjszakáján
történt a keresztelkedés. Emlékeztek ezáltal arra, hogy miként a zsidóság Pászkája,
vagyis átvonulása úgy valósult meg, hogy Isten a víz által, a Vörös tenger megnyitása
révén tette szabaddá a rabszolgaságban tengődő választott népet, úgy Krisztusban is
a víz által, az ő szent oldalsebének megnyitása révén szabadulunk meg mi is. Mi a
nagy átvonulás révén nem egy földi Egyiptomból, hanem az emberi létet megnyomorító
félelmekből, önzésekből, bűnökből, rossz vonzalmakból és szokásokból szabadulunk meg.
Ám a szabadság a hit által érkezik el hozzánk. Isten kivezeti a népét, de az első
generációnak mégis a pusztában kell meghalnia, s csak az új, a hitetlenség és kétkedés
bűnébe már nem beleesett nemzedék foglalhatja el az Ígéret Földjét. Ugyanígy a keresztvíz
is a hit útjára indít meg, a hitben gyökereztet meg, mert csakis így nyerjük el azt
az örökséget, amely felé elköteleződünk a keresztségben. Irgalom és megbocsátás.
Amikor Jézus először jelenik meg feltámadása után a tanítványok közösségének, s nem
egyes személyeknek, akkor elgondolkodtató, hogy a békeköszöntés után mi az első gesztus,
amit tesz. „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot
nyer.” Talán azt hihetnénk, hogy ebben a pillanatban az öröm, a megerősítés vagy
éppenséggel a tanítás lenne a legfontosabb, ám Jézus nem így látja. A közösség legnagyobb
kincseként a bocsánatot adja. A keresztfa az isteni igazságosság és irgalmasság hatalmas
műve, misztériuma volt. A húsvéti beteljesedés is e kettőt ünnepli, emeli fel a kegyelmi,
szentségi valóságba, ezért a közösség és a Feltámadott első találkozása a Szentlélek
által embereken keresztül kegyelmi úton közvetített isteni irgalom ünnepléséről szól.
Tudja Jézus jól, hogy halála előtt, az utolsó vacsorán mondott beszédében a legfontosabb
a közösség számára a szeretet és az egység parancsa volt – feltámadásával azonban
már a közösség mindannyiszori feltámadásának, új életre kelésének útját mutatja meg:
ez pedig az irgalom és megbocsátás. Hitetlenség és bizonyosság. Tamás
alakja a kételkedő, megbizonyosodni akaró ember szimbólumává vált. Azonban magatartásában
több van ennél. A hitnek mélységes útja, amely a szenvedésen és a halálon át (vagyis
a sebhelyekkel való találkozás által) eljut az életre, az ősi, mindennél tömörebb
és alapvető hitvallás-formulára: „Én Uram, én Istenem!” A bizonyosság új jelentést
nyer itt. A látás helyét átveszi a hit szeme, az Aquinoi Szent Tamás által emlegetett
„fides oculata”, a lelki szemekkel ellátott húsvéti hit. A hit, amelynek ez
a definíciója a Zsidókhoz írt levélben: „A hit reményeink szilárd alapja és a nem
látott dolgok igazolása.” (Zsid 11,1) Mintha csak a tamási tapasztalat köszönne
vissza ebben a mondatban, felmutatva a minden tapasztalásnál, minden ismeretnél, minden
tudásnál szilárdabb bizonyosságot, amely nem a testben, hanem a Feltámadottal való
szívbéli találkozásban gyökerezik. E három gondolat, e három elem forr egységbe
Húsvét második vasárnapján. Az ember az elesettség, a hitetlenség állapotából a keresztségi
kegyelem által megerősített, meggyökereztetett hit állapotába jut el. Ezen az úton
tapasztalja meg Isten mindent felülmúló irgalmát, amely képessé teszi őt arra, hogy
életét valóban a szeretetben és egységben élje le, ami megvalósíthatatlan az irgalmas
lelkület és a megbocsátás készsége nélkül. Erre a misztériumra kapunk mindannyian
meghívást, erre a húsvéti zarándoklatra kell, hogy lélekben meginduljunk, hiszen így
fogunk találkozni a ma is élő, ma is jelenvaló és megszólító, Szentlelkét ránk lehelő
és életünk bizonyosságával megajándékozó feltámadt Krisztussal.