Bizánci liturgia szerinti énekek a Pápának a közös katolikus-ortodox Húsvét alkalmából

Mint ismeretes, erre csak ritkán kerül sor, mivel a katolikus egyház és általában véve a nyugati kereszténység az 1582-ben, XIII. Gergely pápa által megreformált naptárt követi, míg a keleti keresztények a Kr. e. 46-ból származó, Julius Caesar-féle ősi időszámítás szerint ünnepelnek.
Világszerte elterjedt azonban a keresztények között az a kívánság, hogy mindig együtt emlékezhessenek meg Krisztus Feltámadásáról. Már a II. Vatikáni Zsinat „Sacrosanctum Concilium” k. liturgikus konstitúciója is kifejezte ezt a törekvést.

A Feltámadás közös ünneplése feletti örömet fejezi ki az is, hogy a húsvétvasárnapi szentmisén ismét felelevenedik az a középkori szokás, miszerint a római pápa előtt eléneklik a bizánci húsvéti liturgiában szokásos sztichirát. Ez azt jelenti, hogy a 68. zsoltár verseit, amely az Úr diadalmenetét dicsőíti, teológiai és költői versekkel szakítják meg, amelyek az Úr feltámadását és a keresztény Húsvét örömét fejezik ki. A húsvéti liturgia legszebb szövegeiről van szó, amelyek a VI.-VII. századra nyúlnak vissza, de olyan teológiai elmélkedéseket is tartalmaznak, amelyek a keleti egyházatyáktól származnak, mint például Aranyszájú Szent János, vagy nazianzi Szent Gergely. A sztichira győzelmi himnusz, amely a soha nem csalatkozó reményről énekel, és az egyetemes testvériségre, az ellenségnek való megbocsátásra szólít fel, mivel Krisztus Húsvétkor mindenkinek elhozta az Atyával való kiengesztelődést. A sztichira két sora a nők szerepére utal a Feltámadás hírüladásában. A nőket a „mirofore” –szóval illeti, ami annyit jelent, hogy az illat hordozói, vagyis a feltámadás jó hírének továbbadói. A bizánci liturgia éneke tartalmazza azokat a sorokat, amelyeket a Gaudium et spes. k. zsinati lelkipásztori konstitúció is idéz 22. pontja végén, és amelyek számtalanszor felhangzanak a húsvéti időszakban: „Krisztus föltámadott, halálával megölte a halált, és életet ajándékozott nekünk.”

A húsvéti szentmisén tehát kelet és nyugat éneke, a római és a bizánci liturgia összefonódása közösen hirdetik az Úr feltámadásába vetett hitet. Megvalósul II. János Pál pápa kívánsága, amelyet a harmadik keresztény évezred kezdetén fejezett ki Novo millennio ineunte k. apostoli levelében:
„Reménykedve tekintek a Keleti Egyházakra, azt kívánva, hogy ismét folytatódjon az ajándékok kicserélése, amely gazdagította az első évezred egyházát. Azoknak az időknek az emlékezete, amikor az egyház „mindkét tüdejével” lélegzett, késztesse arra Kelet és Nyugat keresztényeit, hogy együttesen haladjanak a hit egységében és a jogos különbözőségek tiszteletben tartásával, kölcsönösen befogadva egymást, mint Krisztus egyetlen Testének tagjait.”