Török Csaba atya elmélkedése a virágvasárnapi evangéliumról
Virágvasárnap különös
ünnep. Egyszerre van jelen a szertartásban az öröm és a halál, a dicsőség és a szenvedés,
a nép lelkendezése és gyűlölettől eltorzult kiáltozása. Ugyanazok az emberek, akik
az első evangéliumi szakaszban még hozsannát kiáltanak, a másodikban, a passióban
már Krisztus kereszthalálát követik. Ennek a hatalmas és drámai, színektől, képektől
és érzelmektől fűtött történés-sornak a középpontjában pedig ott áll Jézus, a csöndes,
a hallgatag, és mégis hallatlanul erőteljes, egyetlen szavával végpusztulást idéző,
templomot tisztító vagy éppenséggel tanító, megbocsátásért imádkozó Megváltó. Ő maga
is kétféleképpen áll előttünk: mint a király és mint a szolga. Király, hisz az
Aranykapunk vonul be a Szent Városba, egyéves szamárcsikó hátán, amelyen még senki
sem ület. Király, hisz a nép szavai, lelkendezése akként hirdetik meg. „Pueri Hebraeorum”
– énekeljük emlékezve a fiatalokra, gyermekekre, akik Virágvasárnapon a királyi udvartartás
apródjaivá, heroldjaivá lesznek. Királyként érkezik Krisztus, hisz beteljesíti a próféciákat,
és első útja, a bevonulás maga nem máshová visz, mint magába a Templomba. Ugyanazt
teszi most Krisztus, mint tették a babiloni fogságból hazatérők vagy a Makkabeusok
– megnyílnak előtte a város kapui, a nép hódol előtte, ő pedig megtisztítja a Szentélyt,
mondhatni szakrálisan birtokba veszi királyságát ő, az Isten Fia. Ugyanakkor szolga
is, s ezt már a bevonulás közben is érezzük. A méltatlankodók, a túlbuzgók, a rosszmájúak
fékeznék az ünneplést, elhallgattatnák az éneklőket. Már ekkor érződik az emberi ellenszenv
és gonoszság ereje, amely a legszebb pillanatot is tönkre teszi. De Jézus mindettől
nem retten meg. Szolga ő, hát nem zavarja meg, ha az emberek sajnálják tőle a hódolatot.
Tudja nagyon jól, hogy az ő szolgaságának valódi értelme abban áll, hogy engedelmes
Fia az Atyának. Épp ezért ha az emberi dicsőítés el is hallgat, a kozmosz fogja a
dicséretet zengeni neki. A kövek, az élettelen világ egész létével magasztalja őt.
Ebben a pillanatban már rávetül a passió árnya a virágvasárnapi bevonulásra. Már
ekkor ott állnak az út szélén az emberek, akik elveszejteni akarják a Messiást. Már
ekkor felüti fejét az emberek között a széthúzás, a véleménykülönbség. Mindez egyenesen
vezet a nagypénteki tragédiáig, amikor egy gyilkos élete fontosabb lesz a nép számára,
mint az élet adójáé. Krisztus mindezzel tisztában van. Miután élete legutolsó
szakaszát Jeruzsálemtől távol töltötte, hisz nem jött még el az ő órája, most megérkezik
a városba, a lehető legnagyobb nyilvánosság közepette. Nem bujkál. Sőt mi több, a
templomba való dicsőséges bevonulással, s a templommegtisztításban tetőző menettel
mindennél világosabban, egyértelműbben mondja ki: Jeruzsálem, megérkezett a királyod.
Innentől kezdve nincs kitérés, nincs fondorkodás. Olyan felkiáltójel ez, amelyre felelni
kell. Ha a főpapok nem lépnek semmit, akkor azzal a nép előtt mintegy elismerik Krisztus
királyi fenségét. Épp ezért mindabban, amiről a jeruzsálemi bevonulás szól, döbbenetes
tudatosságot kell meglátnunk. Nincs ebben véletlen. Ez nem egy hirtelen, spontán népünnepély.
Jézus az imádságban, az Atyával a Szentlélekben beteljesülő közösségében elérkezett
a pontra, amikor ki mondja: itt az óra. Húsvét van, a város tele a legmesszebbről
érkezett zarándokokkal. Amit tesz, amilyen útra elindul, nem csak Júdeában, de az
egész zsidó világban visszhangra kell, hogy találjon. Ezen a ponton Krisztus nem vár
többé. Nem vitatkozik többé. Nem folytat polémiát többé. Mindennek vége. Most, királyként
és szolgaként kimondja önmagát a Szent Városban. Ez Virágvasárnap. A Nagyhét a
várakozás ideje. Mi lesz a válasz? Hogyan reagál minderre a Város? A főpapok és a
nép miként mondja ki a saját szavát Jézus hatalmas felkiáltójele után? Nagypéntek
az emberek válasza lesz. Húsvétvasárnap Istené. Mi pedig, két évezreddel későbbi hívek,
krisztuskövetők, ebbe a titkos valóságba igyekszünk bekapcsolódni. Virágvasárnap értsük
meg Krisztus üzenetét, halljuk meg szavát, s ezután a Nagyhét napjaiban igyekezzünk
a hit, a ráhagyatkozás, a szeretet mind teljesebb válaszát megfogalmazni. Krisztus
mellett, Krisztusért, Krisztussal, akiben meglátjuk királyunkat, aki szolgálni tanít
bennünket. A bűnbánat, az önmegtagadás, a jócselekedet, az imádság, a Szentírás olvasása
és az elmélkedés ennek legyen útja, hogy nagyböjti belső zarándoklásunk végén valóban
elérjünk Húsvét örömére.