A Pápai Életvédő Akadémia vatikáni ülésének zárónyilatkozata

A Pápai Életvédő Akadémia február 23-án és 24-én, XIII. Közgyűlése alkalmából nemzetközi kongresszust szervezett a Vatikánban, amelyen a következő témát vitatták meg: „A keresztény lelkiismeret az élethez való jog védelmében”. Az összejövetelen az Akadémia tagjain kívül számos neves tudós vett részt a világ minden részéről, összesen mintegy 420-an voltak jelen.
A XIII. Közgyűlés zárónyilatkozata, amelyet pénteken tettek közzé, a Gaudium et Spes k. zsinati dokumentumból vett idézettel kezdődik: „Az ember lelkiismerete mélyén egy olyan törvényt fedez föl, amelyet nem ő ad önmagának, hanem engedelmességgel tartozik iránta, s e törvény hangja – mely mindig arra szólítja, hogy szeresse és tegye a jót és kerülje a rosszat – a kellő pillanatban fölhangzik szívében: ezt tedd, amazt kerüld. Isten ugyanis törvényt írt az emberi szívbe, s az iránta való engedelmességben áll az ember méltósága és eszerint ítéltetik majd meg.” Ahhoz, hogy az embert erkölcsi lelkiismeretének ítéletei mindig arra serkentsék, hogy megvalósítsa a jót az igazságban, arra van szükség, hogy minden erejével törekedjen lelkiismerete szüntelen képzésére, táplálkozva azokból az értékekből, amelyek megfelelnek a személy méltóságának, az igazságosságnak és a közjónak – hangoztatja a záróközlemény. A keresztények lelkiismeretét, a jóra való törekedésben megvilágítja az Isten Szavával való találkozás, annak a Magisztérium tanítása szerinti értelmezése és gyakorlati megvalósítása a keresztény közösségben.
Erre ma különösen nagy szükség van, a számos kulturális és társadalmi problémával szemben, amelyek az élethez való jogot érintik a családban, az egészségügyben és a politika terén. A Pápai Életvédő Akadémia Nyilatkozata aláhúzza, hogy nem lehet elhallgatni azokat a nehézségeket, amelyekkel a mai kulturális környezetben a hívek keresztény lelkiismeretének szembe kell néznie. Ezek közé tartozik a hit elveszítése, a „tekintély” válsága, valamint gyakran a szélsőséges racionalizmusba való menekülés tendenciája.
A kulturális környezeten túl az érvényben lévő jogi normák is próbára teszik a keresztények lelkiismeretét. Egyre inkább nő azoknak a befolyásos csoportoknak az erőteljes nyomása, amelyek kilátásba helyezik az élet ellenes cselekedetek elkövetésének büntetlenségét. Az emberi élet ellen elkövetett merényletek legalizálása egyre terjed, végül még azt sem ismerik el, hogy az élet a személy minden más jogának alapja, és hogy a minden ember méltóságát megillető tisztelet a szabadság és a felelősség alapja. Az egészségügy terén nagyobb súlyt kell fektetni a szolgálat lelkiismereti okokból történő bátor megtagadására, amelyet adott esetben gyakorolhatnak az orvosok, betegápolók, gyógyszerészek és adminisztratív egészségügyi dolgozók, illetve mindazok, akik közvetlenül érintve vannak az emberi élet védelmében. Paradox módon ma ezt a jogot olykor nem mindig kívánják elismerni, mivel „destabilizálja a lelkiismeretek nyugalmát”. Az egészségügyi struktúrák számára különösen nehéz a lelkiismereti okokra való hivatkozásból származó szolgálatmegtagadás, mivel ezt általában csak egyéni jogként ismerik el. A zárónyilatkozat utal II. János Pál pápa Evangelium Vitae k. enciklikájának ide vonatkozó tanítására. A Pápai Életvédő Akadémia dokumentuma végül javasolja, hogy egészítsék ki az ENSZ által 1948-ban kihirdetett Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 18. cikkelyét, biztosítva a lelkiismereti okokból történő szolgálatmegtagadás jogát.