"Az egyház mindenekelőtt Isten ajándéka, nem pedig politikai szerkezet" - mondta katekézisében XVI. Benedek pápa

Szerdán délelőtt az általános kihallgatás során XVI. Benedek pápa utalt rá, hogy az elmúlt hónapokban a Jézus által kiválasztott tanítványokról, az Apostolokról elmélkedett, majd a keresztény hitnek azokat az első tanúit vette sorra, akikről az Újszövetségben olvashatunk. Most figyelmét az Apostolokat követő első és második nemzedék Apostoli atyáinak kívánja szentelni, hogy a hívek jobban megértsék, hogyan kezdődik az egyház zarándokútja a történelemben.
Szent Kelemen, Róma püspöke az első évszázad utolsó éveiben, Péter harmadik utóda volt, Linusz és Anaklétusz pápák után. Életéről a legfontosabb tanúságot Szent Iréneusz tette, aki Lyon püspöke volt 202-ig. Azt írta róla, hogy Kelemen „látta az Apostolokat”, találkozott velük és fülével hallotta prédikációikat, szemével látta hagyományaikat. Későbbi tanúságtevők, a negyedik és a hatodik század között a vértanú jelzővel illették Kelement.
Róma e püspökének tekintélye és megbecsülése olyan nagy volt, hogy több írást tulajdonítottak neki, de az egyetlen biztosan tőle származó írás a Korinthusiakhoz írt levél. Ennek a levélnek mintegy kánoni tulajdonítottak. A görögül írt levél elején Kelemen sajnálatát fejezi ki a hirtelen, egymás után bekövetkezett szerencsétlenségek miatt, amelyek megakadályozták gyors beavatkozását a korinthusi helyi egyház életébe. Ezek közé a csapások közé tartozik a Domiciánusz-féle keresztényüldözés, tehát a levél megfogalmazásának időpontja közvetlenül a császár halálát és az üldöztetés végét követő időszakra, azaz 96 utánra tehető.
Kelemen közbelépését – még az első évszázadban vagyunk – a korinthusi helyi egyház súlyos helyzete indokolta: a közösség papjait ugyanis lázongó fiatalok egy csoportja leváltotta. A fájdalmas történetre ismét Szent Iréneusz emlékeztet, amikor így ír: „Kelemen idején nem kis viszály támadt a korinthusi testvérek között. A római egyház egy nagyon fontos levelet küldött Korinthusba, hogy kiengesztelje őket békében, megújítsa hitüket és hirdesse a hagyományt, amelyet kevéssel azelőtt kapott az Apostoloktól.” Mondhatnánk tehát, hogy ez a levél volt a római primátus első gyakorlása Szent Péter halála után. Kelemen levelében olyan témákkal foglalkozik, amelyek kedvesek voltak Szent Pálnak, aki két hosszú levelet intézett a korinthusiakhoz. Ezek közé a témák közé tartozik a mindig időszerű teológiai dialektika, amely az üdvösség állítása - és az erkölcsi elkötelezettségre való felszólítás között áll fenn.
Mindent megelőz az üdvözítő kegyelem örömhíre. Az Úr elénk jön, és nekünk adja megbocsátását, szeretetét, a kegyelmet, hogy keresztények és testvérei lehetünk. Ez a hír örömmel tölti el életünket és biztonságot nyújt tetteinkhez: az Úr mindig megelőz minket jóságával és az Úr jósága mindig nagyobb minden bűnünknél. Ezért arra van szükség, hogy elkötelezzük magunkat, a kapott ajándéknak megfelelően és az üdvösség hírére úgy válaszoljunk, hogy nagylelkűen és bátran a megtérés útjára lépünk. Szent Pálhoz képest újdonság, hogy Kelemen a tanbeli és a gyakorlati rész után, amelyek minden páli levél alkotóelemei voltak, egy „nagy imát” csatol, amely gyakorlatilag lezárja a levelet.
A levél megírását közvetlenül kiváltó ok lehetőséget ad Róma püspökének arra, hogy széleskörűen ábrázolja az egyház önazonosságát és küldetését. Ha Korinthusban visszaélések történtek – állapítja meg Kelemen – akkor ennek okát a szeretet és más, nélkülözhetetlen keresztény erények elhalványulásában kell keresnünk. Ezért a híveket alázatra és testvéri szeretetre szólítja fel. „Mi pedig, akik az ő osztályrésze vagyunk, tegyük meg mindazt, ami a megszentelődésünkhöz tartozik” – írja Kelemen. Róma püspöke emlékeztet rá, hogy maga az Úr határozta meg, hogy ki és mikor mutassa be a szent cselekményeket. „Legfelsőbb akaratával rendelte el, hogy minden méltó módon, neki tetszően és akaratának megfelelően történjen. Adottak voltak ugyanis a főpapnak a maga szent cselekményei, ugyanúgy a papoknak is megvannak a nekik rendelt feladataik, a leviták számára az előírt szolgálataik, és a néphez tartozó embert is kötik a nép számára előírt rendelkezések.” – idézett a levélből a Szentatya, megjegyezve, hogy a keresztény irodalomban ez volt az első alkalom, hogy megjelent a görög „laikós” szó, ami Isten népére utalt.
Ezáltal Kelemen, utalva Izrael ősi liturgiájára, felfedi az egyházról alkotott ideális képét. „Egy Istenünk van, egy a Krisztusunk, egy a reánk áradó kegyelem Lelke, és egy a mi hivatásunk Krisztusban. Miért tépjük és miért szaggatjuk szét Krisztusnak tagjait? – teszi fel a kérdést Kelemen. A „laikus hívek” és a hierarchia közötti világos megkülönböztetés egyáltalán nem jelent szembenállást, hanem azt, hogy ugyanannak a szervezetnek a tagjai más és más szerepet töltenek be. Az egyház ugyanis nem a fejetlenség vagy az anarchia helye, ahol mindenki mindig azt csinál, amit akar. Ebben a szervben, amelynek árnyalt struktúrája van, mindenki hivatásának megfelelően végzi szolgálatát. A közösség vezetőit illetően Kelemen kifejezetten utal az apostoli folytonosság tanára. Azok a normák, amelyek ezt szabályozzák, végső soron magától Istentől származnak. Az Atya elküldte Jézus Krisztust, aki viszont a világba küldte az Apostolokat. Az Apostolok jelölték ki a közösségek első vezetőit, és elrendelték, hogy őket más, hozzájuk méltó emberek kövessék a tisztségben. Mindez tehát „annak rendje szerint Isten akaratából volt”. Ezekkel a szavakkal Szent Kelemen hangsúlyozza, hogy az egyháznak szentségi, nem pedig politikai szerkezete van. Isten cselekvése, amellyel a liturgiában találkozunk, megelőzi döntéseinket és gondolatainkat. Az egyház mindenekelőtt Isten ajándéka és nem a mi alkotásunk, tehát ez a szentségi szerkezet nemcsak a rendet biztosítja, hanem Isten előzetes ajándékát is, amelyre mindnyájunknak szükségünk van.
A levél végén a „nagy ima” kozmikus távlatot kölcsönöz az előzetesen kifejtett gondolatoknak. Kelemen dicsőíti Istent és hálát ad neki szeretetének csodálatos gondviseléséért, amely megteremtette a világot és azt továbbra is üdvözíti és megszenteli. Különös súlyt kap a kormányzókért mondott fohász. Az Újszövetség sorai után ez a legősibb ima a politikai intézményekért. A keresztényüldözést követően, és annak tudatában, hogy tovább folytatódnak majd az üldöztetések, a hívek nem szűnnek meg imádkozni azokért a hatóságokért, akik igazságtalanul elítélték őket. Ennek oka mindenekelőtt krisztológiai: imádkozni kell az üldözőkért, mint ahogy ezt Jézus tette a kereszten. Ez az ima tartalmaz azonban egy olyan tanítást is, amely az évszázadok során meghatározta a keresztények magatartását a politikai élettel, az állami hatóságokkal szemben. A hatóságokért imádkozva Kelemen elismeri az Isten által megszabott rendben a politikai intézmények törvényességét, ugyanakkor aggodalommal imádkozik Istenhez, hogy akiknek hatalmunk van, „békességben és egyszerűségben istenfélő módon használják a kapott hatalmat, és így irgalomra leljenek.”
A császár ugyanis nem minden, van egy másik hatalom, amelynek eredete és lényege nem e világból, hanem „fölülről” való: az Igazság hatalma, amelynek az államokkal szemben is joga van ahhoz, hogy hallassa szavát.
Kelemen levele tehát számos, örökösen időszerű témával foglalkozik – mondta katekézisében a Szentatya. Azért is jelentős, mivel az első évszázadtól kezdve tanúsítja a római egyház gondoskodását, azt, hogy a római egyház elöl jár a szeretetben minden más egyházat megelőzve. Végül XVI. Benedek pápa arra buzdította a híveket, hogy Róma püspökének szavaival imádkozzanak az egész világért: „Uralkodónk, mutasd meg arcodat felettünk, hogy békességben a jót tegyük, hatalmas kezed oltalmazzon bennünket. Mindezeket egyedül te teheted meg mivelünk, mi tégedet vallunk meg, lelkünk főpapja és pártfogója, Jézus Krisztus által, és általa tiéd a dicsőség és a magasztalás most és nemzedékről nemzedékre és örökkön örökké Ámen.”