Az egészség lelkisége - P. Szentmártoni Mihály jezsuita pszichológus sorozatának 3. része

Folytatjuk Páter Szentmártoni Mihály jezsuita pszichológus, a Pápai Gergely Egyetem professzorának sorozatát az egészségről. Mihály atya múltkori előadásában kifejtette, hogy az egészség fogalmának két jellegzetessége van: strukturális vetületében beszélhetünk az egészség négy szintjéről, dinamikus vetületében pedig úgy mutatkozik meg, mint tartós folyamat. Mai előadásának témája az egészség lelkisége.

P. Szentmártoni: Eszmefuttatásunkat egy anekdotával kezdjük. Egy pap és egy orvos utazik együtt gépkocsival. Súlyos baleset éri őket. Mindketten haldoklanak. A pap sóhajtozik: „Hívjatok orvost!“. Az orvos is sóhajtozik: „Hívjatok papot!“. Ez az anekdota jól érzékelteti azt a visszás helyzetet, amely az utóbbi időben kialakult egészség és vallás között: egyre több pap foglalkozik a test gyógyításával (mint pl. a különféle karizmatikus csoportokban), és egyre több orvos foglalkozik a lélek gyógyításával (klasszikus példa erre Viktor Frankl humanista pszichológiája; Franklt sokan úgy is nevezték, hogy a „Lélek orvosa“).
Nem könnyű meghatározni az egészség teológiai nézőpontját. Lehetséges-e egyáltalán egészségről beszélni az áteredő bűn állapotában? Vajon a betegségek elkerülhetetlenek-e ebben az állapotban, hiszen az ember nem az, akinek lennie kellett volna, akinek a Teremtő elgondolta? Másrészt az is furcsán hangzana, ha azt állítanánk, hogy a betegség „természetes állapot”: ezzel ellenkezne Jézus magatartása, aki „minden fajta betegséget gyógyított”.

Kérdés: A keresztény lelkiség során voltak időszakok, amikor a lelki emberek, vagyis az aszkéták, a sivatagi atyák, majd később a szemlélődő szerzetesek, nem nagy gondot fordítottak az egészségre. Életstílusuk és vezekléseik néha annyira radikálissá váltak, hogy megrongálták egészségüket.

P. Szentmártoni: Igen, példákat sorolhatunk az ismert szentek sorából is: Assisi Szent Ferenc, Loyolai szent Ignác, aki elismerte, hogy szigorú vezekléseivel és eltúlzott böjtöléseivel jóvátehetetlen kárt okozott egészségében, ezért ugyanezt szabályokkal tiltotta meg követőinek. De voltak anorexiás, halálra soványodott szerzetesnők is, akik állandó böjtöléssel, de talán még gyakrabban a zárdákban felkínált gyenge koszt miatt visszafordíthatatlanul megbillentették metabolizmusuk egyensúlyát és korán meghaltak. Ismerünk továbbá egy sor tuberkulózisban szenvedő szentet is, akik megbetegedtek a gyakran jéghideg cellákban; elég, ha megemlítjük Kis Szent Terézt.
Az egészségnek ez a relativizálása, ha nem is egyenesen negatív, de egész biztosan indifferens magatartást tükröz. A középkori lelkiségben az egészség nem a „legnagyobb érték”, amint ezt manapság gyakran lehet hallani. (Utalhatunk egy nemrégen közzétett olasz közvélemény-kutatás eredményére, mely pontosan az egészséget tette az első helyre, megelőzve a szerelmi boldogságot, a biztos állást, és így tovább.) Lehetséges, hogy korábban az emberek, köztük a szentek is, inkább fatalista módon látták az egészség ill. betegség állapotát: elkerülni alig lehet, ez a sorsod, vagy jobbik esetben, Isten neked szánt útja. Ennél a pontnál hasznos lesz megállni egy pillanatra és megfontolni egy gyakran hallott kijelentést, miszerint a szegények és betegek Isten kedvencei. Isten mindenkit szeret, nemcsak a betegeket, hanem az egészségeseket is. Nem kell beteggé válni ahhoz, hogy Isten szeressen bennünket. Természetesen, a beteg ember tekinthet úgy a betegségére, mint Isten szeretetének kifejezésére, de ez nem jelenti azt, hogy a betegség valamiféle privilégium!

Kérdés: A másik véglet ma dívik: az egészség vált a legnagyobb értékké olyannyira, hogy egyesek úgy hiszik, ennek érdekében még a vallást is fel kell használni: különféle vallásos mozgalmak jelentkeznek, amelyeknek majdnem egyedüli célja az emberek gyógyítása.

P. Szentmártoni: P. Paul Murray, domonkos szerzetes, a lelkiségi teológia tanára a Római „Angelicum” Egyetemen arra hívja fel figyelmünket, hogy hirtelen igen megsokszorozódott azon kiadványok száma, amelyek a lelki gyógyítással foglalkoznak. Nincs kizárva, hogy egy új kultusz kialakulásának vagyunk tanúi: „az egészség kultusza”, avagy az „istenített egészség” kultusza. Az egészség szinte rögeszmévé vált. Az emberek két részre bontják a világot: egészségesek és betegek. Csakhogy ez a görcsös küzdelem az egészségért szintén betegséggé válhat. Betegesen keressük az egészséget. A nagynevű Jürgen Moltmann teológus éles meglátással így fogalmaz: „A modern egészség-kultusz pontosan azt váltja ki, amit ki akar küszöbölni: félelmet és betegséget idéz elő. Ez a magatartás, ahelyett, hogy arra segítené az embert, szembesüljön betegségével és gyengeségével, egy olyan állapot felé vezet, amely kizárja a világból a betegeket, fogyatékost, öregeket és haldoklókat. Végső elemzésben, ebben a beállítottságban nincs helye a szenvedés iránti fogékonyságnak. Mi több, az ilyen beállítottság szem elől téveszti magának az egészségnek is igazi természetét.
Ezt a magatartást a „bal lator komplexusának” nevezhetnénk, aki szintén csak egy lehetőségét látja szenvedésének értelmezésében, azaz, hogy leszálljon a keresztről. Ezzel szemben, a jobb lator más távlatokat is képes latba vetni: tekintetét Krisztusra emeli és szenvedése új értelmet nyer. Minden kornak megvannak a maga tévhitei, eltévelyedései. Korunk embere, még sok hívő is, beleesett az ún. szelektív kereszténység csapdájába: csak olyan igazságokat hajlandó elfogadni, amelyek derűs, békés, fájdalommentes, könnyek nélküli életet ígérnek. Csakhogy ez nem az evangélium hite, mert Jézus nem ilyen életet ígért követőinek, hanem üldöztetésekről, megpróbáltatásokról, keresztről és szenvedésről beszélt, de mindehhez megígérte hathatós kegyelmi jelenlétét is: én veletek vagyok minden nap az világ végéig.

Kérdés: Ma igen elterjedtek az ún. alternatív terápiák, vagyis amelyek nem a hagyományos, hivatalos orvosi módszerekkel gyógyítanak. Azt vallják, hogy a lelki energiák hathatnak az anyagra. A test funkcionális zavarokkal reagál, ha a lelki erők nincsenek jó összhangban.

P. Szentmártoni: Nem világos, mi történik valójában a lelki gyógyulás során. Szinte minden gyógyítónak van sajátos, egyéni módszere, magyarázata arra, hogyan történik a gyógyulás. Közös azonban az a meggyőződés, hogy a gyógyító és a beteg között valamiféle erő-csere történik. Bárhogy is legyen a dolog, tény az, hogy minden alternatív terápiánál a gyógyító játszik központi szerepet, nem a beteg. A gyógyító meg van győződve arról, hogy valamiféle rendkívüli képességgel rendelkezik. Az ő imája vagy kézrátétele az, ami gyógyít. Ugyanakkor rendkívül hangoztatják azt, hogy az energia csak akkor képes hatni, ha a beteg hisz benne. Nagy hangsúlyt fektetnek az abszolút bizalomra. Ez a követelmény kétszeresen embertelen helyzetbe sodorhatja a beteget: ha a gyógyulás nem következik be, ennek az oka a beteg gyenge hite és ezért még vétkesnek is kell, hogy érezze magát.
Az a meggyőződés, hogy az isteni gyógyító erő azokhoz jut el, „akik eleget imádkoznak“, központi helyet foglalt el a múlt század pünkösdista mozgalomban. Egyik végletekig felfokozott formájában úgy is jelentkezett, mint meggyőződés, hogy ha valaki orvoshoz fordul betegségében, akkor ez az Istenbe vetett hit hiánya. Voltak olyan prédikátorok is, akik egyenesen azt állították, hogy Szent Pál azért nem gyógyult ki ama híressé vált töviséből, mert nem imádkozott hittel!

Kérdés: A vallásos mozgalmakon belüli gyógyítók nagy népszerűségének egyik oka talán pontosan az, hogy az emberek sokat várnak el tőlük. Ha valaki beteg, különösen, amikor betegsége gyógyíthatatlannak tűnik, amikor már a hagyományos, hivatalos orvostudománytól nem remélhet gyógyulást, akkor hajlandó belekapaszkodni minden kis reménybe, amitől gyógyulást remélhet.

P. Szentmártoni: Ez a szinte görcsös kapaszkodás a gyógyulás lehetőségébe egy lelki magatartásnak a kifejezése, amely szerint az egészség Isten áldása, a gyógyulás Isten ajándéka annak, aki rendületlenül hisz benne, a betegség ezért nem lehet más, mint Isten büntetése.
Az egészség nem tartozik sem az „emberi jogok” közé, sem Isten különleges jóindulatának jelei közé. Az egyetlen elfogadható lelki magatartás az egészséggel szemben a hála. De a hívő embernek még egy lépéssel tovább kell mennie: az egészség hivatás és küldetés is. Isten nem azért adja az egészséget, hogy csak nekünk legyen jó, hanem hogy másokon is segítsünk, ill. hogy minél jobban tudjuk végezni azt a küldetést, amit nekünk szánt és amelyhez szükségesek mindazok a képességek, amelyeket adott és ezek közé tartozik az egészség is. A hívő szemében az egészség tehát elsősorban karizma, ingyenes kegyelmi ajándék, amit hálával fogad, kutatja üzenetét és felelősséget vállal érte.