"Ha Istent tesszük életünkben az első helyre, akkor ő mindezt még gazdagabban ajándékozza vissza nekünk" - Török Csaba atya elmélkedése

Hamvazószerdával beléptünk a nagyböjti szent időbe. Ennek első vasárnapján – az ősi egyházi olvasmányos rend értelmében – a Jézus megkísértését elbeszélő rész hangzik fel, idén Szent Lukács tolmácsolásában.
A szakasz szorosan kapcsolódik Krisztus megkeresztelkedésének elbeszéléséhez, ezt nyomatékosítja az első mondat is: „Jézus a Szentlélektől eltelve otthagyta a Jordánt, s a Lélek ösztönzésére a pusztába vonult negyven napra.”
Nagyon fontos ezen a ponton rögtön megállnunk, mert egy olyan szempontot hangsúlyoz, amely a nyugati (katolikus) teológiában, de olykor az egyes hívő hitében is háttérbe szorul, mégpedig a Szentlélek folyamatos és hatékony jelenlétét a megváltás művében. Jézus megtestesülése a Szentlélek által történt Mária méhében, a harmadik isteni Személy árnyékozta be Máriát. A Lélek jelenléte ugyanígy végigkíséri Jézus egész földi életét, cselekvését. A megkeresztelkedés a Jordánban szentlelkes esemény volt, a Lélek galamb képében leszállt a megtestesült Istenre. Később – a próféta szavait önmagára értve – felhangzik majd Jézus szájáról: „Az Úr Lelke van rajtam, ő kent föl engem.” A Szentlélekkel való fölkenés pillanatában látjuk Jézust, a keresztelés lezárultakor, indulva a pusztába.
Így megérthetjük, miért fontos ezt a hangsúlyt, ezt az alappillanatot világosan látni. A sátán nem csak egyszerűen találomra valamikor és valahol belép a kísértéssel Jézus élete. A pillanat nem véletlenszerű. A Szentlélek az a szeretet-kapocs, amely az Atyát és a Fiút összeköti, ő az a kenet, amelynek erejében a Fiú bejárhatja földi küldetése útját. A sátán tehát éppen ebben a szentlelkes pillanatban akarja megkísérteni Jézust. Miközben az Atyára vonatkoztatva mondja ki kísértéseit a Fiú felé, végső soron a Szentlélek pillanatát akarja elpusztítani.
A három kísértés épp ezért emblematikus:
öncélú, anyagi indíttatású csodatétel;
istentagadás;
istenkísértés.
Mindhárom egyre tovább hajtaná Jézust előre, egyfajta tényleg ördögi logika szerint. A Szentlélek erejének értelmetlen felhasználása; a Szentlélek forrásának megtagadása, az attól való elszakadás; valamint az Isten, a Szentlélek erejének megkísértése valójában egy olyan hálóba fonná be Jézust, amelyről ő is szólt, s amelyet így mondott ki: „Bizony mondom nektek, hogy minden bűn és minden káromló szó, amit csak kiejtenek az emberek fiai a szájukon, bocsánatot nyer. De aki a Szentlelket káromolja, nem nyer bocsánatot mindörökké, bűne örökre megmarad.” (Mk 3,28-29).
Mindez hatalmas tanulsággal szolgálhat számunkra a nagyböjt kezdetén. Nem csak arról van szó, hogy e szent negyven napban végigkísérjük Jézust pusztai böjtölésének, magányának útján; hanem egyszersmind készségesnek kell válnunk arra, hogy a kísértővel szembeszálljuk, a kísértéssel felvegyük a harcot. Ezáltal tudunk húsvéti emberré alakulni a Szentlélek kegyelme segítségével.
Azonban mindez tisztánlátást, helyes önismeretet igényel magunktól. Sokszor ugyanis nem az a veszélyes kísértés, ami látványos, ami nagy, ami megrázó; hanem éppen ellenkezőleg: az apró emberi mozgások, a helyesség, a vallásosság, az istenire irányuló figyelem álruhájában érkező kihívások.
Valljuk meg, hányszor válik kérő imádságunk öncélúvá! Hányszor akarunk mindenáron kiesdeni Isten színe előtt valamit, amit fontosnak érzünk! Ilyenkor elfelejtjük a Miatyánk csöndes szavait, azokat a kéréseket, amelyek minden imának irányt kellene, hogy szabjanak. Sokszor tehát annyira szentnek és igaznak felismert imaszándékaink, céljaink valójában Isten jelenlétébe helyezve öncélúnak, emberi logikájúnak tűnnek. Ezektől el kell szakadnunk. Nem kell a kőből varázsolt kenyér, az emberi akaratból, természetből isteni segítséggel kisajtolandó cél, amihez mi ragaszkodunk mindenáron; inkább arra az élő kenyérre vágyakozzunk, ami Isten igéje és az oltár Szentsége.
Hányszor esik meg velünk, hogy életünkben egy-egy dolog magánál Istennél is fontosabbá válik! Egy emberi, még meg nem tisztult szeretet, egy feladat, egy cél, egy álom, egy küzdelem. Valójában ezekben a pillanatokban elfordulunk Istentől, hisz ő nem osztozik az emberszíven. Vagy övé az első hely, vagy nincs szívünkben helye. Talán keménynek tűnik ez az igazság, de mégis komolyan fontolóra kell vennünk. Mert ha Istent tesszük életünkben az első helyre, és mindent csakis őáltala akarunk látni, érezni, gondolni, tenni, akkor meglátjuk, ő mindezt még gazdagabban ajándékozza vissza nekünk. Hordozzuk szívünkben hát Szent Benedek igazságát: „Krisztusnak elébe semmit ne helyezz.”
És végezetül arról se feledkezzünk meg, hogy hányszor válunk vakmerőn Istenre hagyatkozókká, bizakodókká. Hányszor csúfoljuk meg a Gondviselést azzal, hogy a mi erőfeszítéseinket, áldozatainkat, harcainkat is magával Istennel harcoltatnánk meg. Mindez végső soron nem az Istenbe vetett bizalom nagysága, hanem az Istentől kapott küldetésünk be nem teljesítése lenne, amitől tartózkodnunk kell.
Ezeket a gondolatokat fontoljuk meg nagyböjt elején, kérve a Szentlelket, hogy minket is az ő ereje vezessen be e szent negyven napba, s az ő kegyelme őrizzen meg és segítsen diadalra.