2007-02-15 17:56:18

Szeretni Istent és a másik embert, még ha ellenségünk is - Török Csaba atya elmélkedése az évk. 7. vasárnapra


RealAudioMP3 Az évközi hetedik vasárnapon Jézus hegyi beszédének egyik legnehezebben megvalósítható, leginkább szíven ütő részletét halljuk Szent Lukács szerint. Az ellenségszeretet, a viszonzás nélküli jócselekedet, az átkozókra áldás mondása, a mindennemű ítélkezéstől való tartózkodás már-már emberfeletti feladatot állít a keresztények elé.

Már-már emberfelettit? Valójában istenit, hiszen Jézus a megkövetelt emberi magatartást a mennyei Atya példájára vezeti vissza: „Szeressétek inkább ellenségeiteket: tegyetek jót, adjatok kölcsön, és semmi viszonzást ne várjatok. Így nagy jutalomban részesültök, és fiai lesztek a Magasságbelinek, hisz ő is jóságos a hálátlanok és a gonoszok iránt. Legyetek tehát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas.” Miért követel meg tőlünk Jézus ilyesmit? Hogy lehetne az ember olyan, mint maga Isten? A lukácsi szövegrészlet még sarkítottabban áll a Szent Máté szerinti evangéliumban: „Legyetek tökéletesek, amint a ti mennyei Atyátok is tökéletes” (Mt 5,48). Sokan úgy érzik, hogy a követelmény teljesíthetetlen, a kitűzött cél elérhetetlen, ezért nem is igyekeznek radikálisan megélni az evangéliumi eszményt. Vannak, akik a szenteket, a krisztusi erényeket hősi fokon gyakorlókat látva egyfelől azt érzik, hogy túl kicsik, túl gyengék, csodálni tudják őket, de követni már nem; mások pedig ezzel együtt kijelentik, hogy a tökéletesség valójában utópia, amelyet képtelenség megvalósítani. Ám itt rögtön visszavághatunk: ha egyeseknek sikerült, akkor ez azt jelenti, hogy a kihívásnak eleget tenni nem lehetetlen. Ha pedig sokaknak sikerült (gondoljunk a vértanúk és hitvalló életű szentek hosszú sorára), akkor ez azt mutatja, hogy nem csak hogy nem lehetetlen, de kifejezetten járható út az életszentség minden életkorban, minden életállapotban, minden élethelyzetben.

Az isteni mércének való megfelelés tehát nem azt jelenti, hogy kis istenkék leszünk ebben a világban, hanem azt, hogy törekszünk egyre inkább hasonlítani a Teremtőhöz. Amit a bűn által elvesztettünk, azt megpróbáljuk azáltal visszaszerezni, hogy ha töredékesen, tökéletlenül is, de igyekszünk az isteni magatartás szerint rendezni életünk dolgait. Szüntelen útonlevés ez, amelynek során megértjük, hogy itt a földön az Istenhez való hasonlóságunk nem másban áll, mint a szüntelen arra való törekvésben, hogy Istenhez hasonlóak legyünk.
A keresztény ember ezen útja pedig nem másban leli összegzését, legteljesebb foglalatát, mint a szeretet erényében, amelyet Jézus a hegyi beszédben oly sok módon leír, megragad, megkövetel. Ez a legfőbb parancs, amelyben Isten és emberszeretet egybeforrott. Ezért ebben tudjuk a leginkább kiteljesíteni életünket, éppen azáltal, hogy még megválni is készek vagyunk tőle a felebarátért és Istenért, nem csak a haszon és visszafizetés reményében, de teljes önzetlenségben. Épp az ellenség, a minket átkozó, az ellenünk tevő, szóló ember iránti viselkedésünkön mérhető le leginkább, mennyire tudtunk valóban az isteni önzetlen szeretet és irgalom szerint alakulni.

Mint mindebből kitűnik, a szeretet valóban megtanít arra, hogy emberebb emberek, méltóbb istenképek, önmagunknál többek, megistenült teremtmények legyünk. Kivetkőztet önzésünkből, a helytelen önszeretetből, a kapzsiságból, a rossz ragaszkodásokból, megszállottságokból, szenvedélyekből, de mindenekelőtt az érdekből, a számításból. Ugyanakkor megtanít arra is, amit Lisieux-i Kis Szent Teréz oly sokszor hangoztatott a maga „kis útjáról” beszélve: az élet leghétköznapibb, legapróbb, legjelentéktelenebb mozzanata, eseménye is szeretetté válhat; mindennel tudunk szeretni, egy apró gesztussal, egy elejtett tárgy felvételével vagy éppen egy tekintettel, a hallgatással. A szeretet útja nem rendkívüli nagy tetteket követel meg tőlünk, hanem a kicsiben, a legapróbban való hűséget és figyelmességet arra, hogy bárhol és bármikor képesnek kell lennem szeretni, mert ezáltal – miként Szent János tanít – úgy élek majd a világban, mint ahogy az Isten van. Ennek pedig mércéje az ellenségszeretet. Mert amíg mindezt az engem szeretőkkel gyakorlom, addig lehet még bennem érdek. De ha az engem üldözővel, gyűlölővel tudok így bánni, akkor már biztos eljutottam a krisztusi önzetlenségre.
Ennyi tehát a hegyi beszédben megrajzolt tökéletesség titka: szeretni Istent és szeretni a másik embert, legyen az irántam akár szeretetteljes, akár ellenséges. Ez minden lét kezdete, értelme és célja.
Zárásként álljanak hát itt Raymundus Lullus csodálatos szépségű misztikus sorai:

„Megkérdezték a barátot, honnan származik.
- A Szeretetből, válaszolta.
- Hogyan lettél? – A Szeretetből.
- Ki szült? – A Szeretet.
- Miből élsz? – A Szeretetből.
- Mi a neved? – Szeretet.
- Honnan jössz? – A Szeretetből.
- Hová tartasz? – A Szeretethez.
- Hol tartózkodsz? – A Szeretetben.”

(Ramon Llull, Blanquerne, De Amico et Amato, Nr. 8.; in Puskely M., Ezer év misztikájából, Szent Gellért, Budapest 1990, 200skk; nr. 99.)








All the contents on this site are copyrighted ©.