Szeretni Istent és a másik embert, még ha ellenségünk is - Török Csaba atya elmélkedése
az évk. 7. vasárnapra
Az évközi hetedik
vasárnapon Jézus hegyi beszédének egyik legnehezebben megvalósítható, leginkább szíven
ütő részletét halljuk Szent Lukács szerint. Az ellenségszeretet, a viszonzás nélküli
jócselekedet, az átkozókra áldás mondása, a mindennemű ítélkezéstől való tartózkodás
már-már emberfeletti feladatot állít a keresztények elé.
Már-már emberfelettit?
Valójában istenit, hiszen Jézus a megkövetelt emberi magatartást a mennyei Atya példájára
vezeti vissza: „Szeressétek inkább ellenségeiteket: tegyetek jót, adjatok kölcsön,
és semmi viszonzást ne várjatok. Így nagy jutalomban részesültök, és fiai lesztek
a Magasságbelinek, hisz ő is jóságos a hálátlanok és a gonoszok iránt. Legyetek tehát
irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas.” Miért követel meg tőlünk Jézus ilyesmit? Hogy
lehetne az ember olyan, mint maga Isten? A lukácsi szövegrészlet még sarkítottabban
áll a Szent Máté szerinti evangéliumban: „Legyetek tökéletesek, amint a ti mennyei
Atyátok is tökéletes” (Mt 5,48). Sokan úgy érzik, hogy a követelmény teljesíthetetlen,
a kitűzött cél elérhetetlen, ezért nem is igyekeznek radikálisan megélni az evangéliumi
eszményt. Vannak, akik a szenteket, a krisztusi erényeket hősi fokon gyakorlókat látva
egyfelől azt érzik, hogy túl kicsik, túl gyengék, csodálni tudják őket, de követni
már nem; mások pedig ezzel együtt kijelentik, hogy a tökéletesség valójában utópia,
amelyet képtelenség megvalósítani. Ám itt rögtön visszavághatunk: ha egyeseknek sikerült,
akkor ez azt jelenti, hogy a kihívásnak eleget tenni nem lehetetlen. Ha pedig sokaknak
sikerült (gondoljunk a vértanúk és hitvalló életű szentek hosszú sorára), akkor ez
azt mutatja, hogy nem csak hogy nem lehetetlen, de kifejezetten járható út az életszentség
minden életkorban, minden életállapotban, minden élethelyzetben.
Az isteni
mércének való megfelelés tehát nem azt jelenti, hogy kis istenkék leszünk ebben a
világban, hanem azt, hogy törekszünk egyre inkább hasonlítani a Teremtőhöz. Amit a
bűn által elvesztettünk, azt megpróbáljuk azáltal visszaszerezni, hogy ha töredékesen,
tökéletlenül is, de igyekszünk az isteni magatartás szerint rendezni életünk dolgait.
Szüntelen útonlevés ez, amelynek során megértjük, hogy itt a földön az Istenhez való
hasonlóságunk nem másban áll, mint a szüntelen arra való törekvésben, hogy Istenhez
hasonlóak legyünk. A keresztény ember ezen útja pedig nem másban leli összegzését,
legteljesebb foglalatát, mint a szeretet erényében, amelyet Jézus a hegyi beszédben
oly sok módon leír, megragad, megkövetel. Ez a legfőbb parancs, amelyben Isten és
emberszeretet egybeforrott. Ezért ebben tudjuk a leginkább kiteljesíteni életünket,
éppen azáltal, hogy még megválni is készek vagyunk tőle a felebarátért és Istenért,
nem csak a haszon és visszafizetés reményében, de teljes önzetlenségben. Épp az ellenség,
a minket átkozó, az ellenünk tevő, szóló ember iránti viselkedésünkön mérhető le leginkább,
mennyire tudtunk valóban az isteni önzetlen szeretet és irgalom szerint alakulni.
Mint mindebből kitűnik, a szeretet valóban megtanít arra, hogy emberebb emberek,
méltóbb istenképek, önmagunknál többek, megistenült teremtmények legyünk. Kivetkőztet
önzésünkből, a helytelen önszeretetből, a kapzsiságból, a rossz ragaszkodásokból,
megszállottságokból, szenvedélyekből, de mindenekelőtt az érdekből, a számításból.
Ugyanakkor megtanít arra is, amit Lisieux-i Kis Szent Teréz oly sokszor hangoztatott
a maga „kis útjáról” beszélve: az élet leghétköznapibb, legapróbb, legjelentéktelenebb
mozzanata, eseménye is szeretetté válhat; mindennel tudunk szeretni, egy apró gesztussal,
egy elejtett tárgy felvételével vagy éppen egy tekintettel, a hallgatással. A szeretet
útja nem rendkívüli nagy tetteket követel meg tőlünk, hanem a kicsiben, a legapróbban
való hűséget és figyelmességet arra, hogy bárhol és bármikor képesnek kell lennem
szeretni, mert ezáltal – miként Szent János tanít – úgy élek majd a világban, mint
ahogy az Isten van. Ennek pedig mércéje az ellenségszeretet. Mert amíg mindezt az
engem szeretőkkel gyakorlom, addig lehet még bennem érdek. De ha az engem üldözővel,
gyűlölővel tudok így bánni, akkor már biztos eljutottam a krisztusi önzetlenségre. Ennyi
tehát a hegyi beszédben megrajzolt tökéletesség titka: szeretni Istent és szeretni
a másik embert, legyen az irántam akár szeretetteljes, akár ellenséges. Ez minden
lét kezdete, értelme és célja. Zárásként álljanak hát itt Raymundus Lullus csodálatos
szépségű misztikus sorai:
„Megkérdezték a barátot, honnan származik. -
A Szeretetből, válaszolta. - Hogyan lettél? – A Szeretetből. - Ki szült? –
A Szeretet. - Miből élsz? – A Szeretetből. - Mi a neved? – Szeretet. -
Honnan jössz? – A Szeretetből. - Hová tartasz? – A Szeretethez. - Hol tartózkodsz?
– A Szeretetben.”
(Ramon Llull, Blanquerne, De Amico et Amato, Nr. 8.; in
Puskely M., Ezer év misztikájából, Szent Gellért, Budapest 1990, 200skk; nr. 99.)