"A keresztény ember folyton a jövendőre emlékezik" - Török Csaba atya elmélkedése az évközi 6. vasárnap evangéliumáról

Az évközi hatodik vasárnapon a nyolc boldogság Mátétól is jól ismert szakasza hangzik fel Szent Lukács tolmácsolásában. Itt igazából nem is nyolc boldogságról, hanem négy boldogságról és négy jajról van szó; vagyis Jézus négyszer pozitívan, négyszer pedig negatívan határozza meg az őt követők számára ideálisként állított lelki magatartást, emberi karaktert.
A két négyes felsorolás egymással párhuzamban áll, és ez segít bennünket abban, hogy megértsük, miben is áll a tulajdonképpeni boldogság, amelyről Jézus beszél. Hiszen itt nem örömről, vidámságról, ujjongásról vagy megelégedettségről van szó. Az itt használt görög fogalom – makarioi, boldogok – alapvetően vallási értelemmel, jelentéssel bír. De nem pusztán ebben különbözik az örömtől és a hasonló érzésektől. Sajátossága egyfajta jövőre irányulásban áll. Míg az öröm tárgya mindig az, ami itt van velem szemközt; míg a vidámság arra vonatkozik, ami életemben aktuális jelenvaló; addig a boldogság a jövőre irányul. Ezért van az, hogy a boldogságokról szólva Jézus a jelen állapot nehézségét, harcát az eljövendők fényébe állítja:
„Boldogok vagytok, ti, szegények, mert tiétek az Isten országa.
Boldogok vagytok, akik most éheztek, mert jutalmul bőségben lesz majd részetek.
Boldogok vagytok, akik most sírtok, mert sírástok nevetésre fordul.
Boldogok vagytok, ha gyűlölnek titeket az emberek... mert nagy jutalomban részesültök a mennyben.”
Lukácsnál ez a gondolat azáltal válik még hangsúlyosabbá, hogy ezután érkezik a négy jaj. Ezek a jajok – szemben a jövő felé forduló boldogsággal – az embernek a jelenbe való gyökerezését, a mindent a jelenben megkapni akaró magatartását ostorozzák:
„Jaj nektek, gazdagok, mert már megkaptátok vigasztalástokat.
Jaj nektek, akik most jóllaktok, mert éhezni fogtok.
Jaj nektek, akik most nevettek, mert sírni és jajgatni fogtok!
Jaj nektek, ha az emberek hízelegnek nektek! Hisz atyáik is így tettek a hamis prófétákkal.”
Az igazi boldogság tehát Jézus szerint egy olyan emberi alapmagatartásból fakad, amely a jelenből megnyílik a jövő felé. Ezzel szemben áll azoknak a negatív példája, akik mindent a jelen időben akarnak megélni – egyfajta carpe diem életérzéssel –, s ezáltal, anélkül, hogy észrevennék, valójában a múltba láncolják magukat. Miért van ez így? Azért, mert a jelen törékeny és illékony világ, csodálatos és ragyogó, de mégis csak pillanatnyi, az emberi élet, a történelem vagy a kozmosz egészéhez mérten szinte olykor már súlytalan valóság. Aki ehhez köti magát, aki ebben akarja a teljességet, a boldogságot, az kudarcra van ítélve. Az idő szalad, a jelen pedig megragadhatatlan. Minden jelen pillanatunk, amelyben le akarunk horgonyozni, egy szempillantás múlva már múlt idő.
Csak az tud kitörni az emberi életnek ebből a terhes alapadottságából, a folytonos elnehezülésből, a múltba kötődéstől, aki képes az életének minden egyes jelen pillanatát a jövőre megnyílva élni. Egyesek talán azt mondják, hogy ezáltal elveszítjük a jelent, elfelejtünk élni, mert a jövő csak álom, a jövő csak idea. Ami biztos, ami megfogható, az a most pillanata. Az ilyen ember téved. Hiszen épp a jövő tudja megnyerni és nekünk visszaajándékozni a jelent. Akinek nincs távlata, akinek nincs terve, akinek nincs a jövendőbe futó lendülete és elszánása, az – élvezze bármennyire is a mostot – végül mégis egyfajta kudarcra, egyfajta nyomasztó életérzésre van ítélve. Az ilyen ember, a most varázsában élő személy valójában szíve mélyén öregszik meg, teljesen függetlenül valós életkorától. Lelkében fárad ki, nehezül el. Míg a jövőre megnyíló ember örökkön ifjú bensejében.
Az ilyen boldogság íze azért csodálatos, mert a legnagyobb jelenvaló nehézségen is segít felülemelkedni a jövendő ígérete, reménye révén. Megérthetjük hát, hogy ez a Jézus által meghirdetett boldogság miért elválaszthatatlan a hittől. A Zsidókhoz írt levélben ugyanis a hitnek a következő meghatározását találjuk: „A hit reményeink szilárd alapja és a nem látott dolgok igazolása.” (Zsid 11,1). A hit által vetünk horgonyt a reményben a jövőbe. Ez az elköteleződés, kötődés pedig lehetővé teszi számunkra az igazi boldogságot a jelenben. Mondhatnánk azt is, hogy a keresztény ember folyton a jövendőre emlékezik. Még amikor a múltba tekint, akár Krisztus történelmi életére, akár önmaga életútjára, még abban is a jövő jeleit fedezi fel, még annak eseményeit is a jövő fényében olvassa és értelmezi.
Innen fakad az elpusztíthatatlan remény, amely bennünk van, s amelynek ereje nem engedi, hogy bárki vagy bármi megraboljon bennünket az igazi boldogságtól akár már ebben a földi életben. A jelent így tehát nem elveszítjük, hanem teljesebben, gazdagabban nyerjük vissza. Íme, az igazi boldogság, a krisztusi boldogság, amelyre mi is meghívást kaptunk.