"Duc in altum!"- "Evezz a mélyre!"- ezzel a jézusi felszólítással buzdította II. János Pál a 3. évezred keresztényeit - Török Csaba atya elmélkedése a vasárnapi evangéliumról

Az évközi ötödik vasárnap evangéliumában egy olyan mondat hangzik fel, amely mindannyiunk szívében-lelkében visszhangzik: „Evezz a mélyre!” Jézus így szólítja meg Simon Pétert, aki hiába fáradozott egész éjszaka, nem fogott semmit, most mégis engedelmeskedik Jézusnak. Át kell éreznünk ennek a pillanatnak emberi élethelyzetét. Adott egy csapat halász, aki egész éjszaka a tavon fáradozott. Aki éjszakai műszakban dolgozik, tudja jól, mennyire leterhelő tud ez lenni, különösen ha hozzávesszük, hogy a halász ténykedése teljes fizikumát is igénybe vette. A hajnal pedig korántsem a pihenést jelenti még, hanem az időt, amikor az éjszakai munka után partra kell vonni a bárkát és a hálókat, meg kell tisztítani azokat a vízi növényektől, a szennyeződésektől, még mielőtt ki nem száradnak a napon. Vagyis a hosszú, fárasztó éjszakára hosszú, fárasztó reggel következik.
Ekkor lép be a képbe Jézus. Már eleve nehéz lehetett elfogadni, hogy míg a fáradt halászok munkájukat végzik, addig ez a tanító a követői seregét pont az egyik bárka köré gyűjti egybe. De ezután még hallani a felszólítást is: „Evezz a mélyre!”; nos, ez már a türelem igazi próbája. Péter mégis kiállja. Ebből nem csak az erős emberi akarat mutatkozik meg, de valami több is: egyfajta szeretetteljes tisztelet, az emberi nagyrabecsülés legmagasabb foka, a bizalom, amelyet az egyszerű halászember Jézus felé érez. Habár ő a szakember, aki tudja, hogy ha éjjel nem fogott semmit, akkor arra nappal talán még kevesebb az esély; mégis enged egy olyan szavának, aki kibicnek, hozzá nem értőnek lenne nevezhető.
Az emberi erőfeszítés hiábavalósága – „egész éjszaka fáradoztunk, és nem fogtunk semmit” – áll szemközt a bizalommal és a szeretettel – „A te szavadra kivetem a hálót.” Van ebben a pillanatban valami magával ragadó, valami megrendítő és szívenütő. Ez a találkozás már magában hordozza annak a titoknak csíráját, amelyet igazából csak a csodás halfogás után ért meg Péter, amikor így szól a Mesterhez: „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok.” Annak a felismerése ez, hogy a legeltökéltebb akarat, a legjobb emberi szaktudás is kevés, hiábavaló; Istennek azonban egyetlen gondolata, egyetlen szava azonnal megold mindent.
Nehéz lecke ez, nehezen tudjuk ezt mi is megtanulni életünkben. Avilai Nagy Szent Teréz így összegzi: „Sokat ér, ha a lélek felismeri, hogy önmagától semmire sem képes. Még többet ér, ha felismeri, hogy Istennel mindenre képes!” A csodás halfogás Péter és társai számára ezt a tapasztalatot nyújtja, amely önkéntelenül is megszüli a legtisztább bűnbánat, töredelem és emberi alázat érzését Istennel szemközt.
Azonban erre az első, emberi összetörtség-, kevésség-, bűnösség-tapasztalatra Isten nem az ítélet vagy a megalázás hangján válaszol, hanem épp ellenkezőleg: a bátorítás szavait mondja ki. Ezt olvassuk az evangéliumi szakaszban: „Jézus bátorságot öntött Simonba: «Ne félj! Ezentúl emberhalász leszel.»” Az emberi elégtelenség érzésére Isten nem egyszerű vigasztalással válaszol, hanem épp ellenkezőleg: az eléje boruló, önnön kicsiségét és Isten nagyságát felfogó emberre egy még nagyobb, egy még hatalmasabb feladatot bíz. Simon Péter megélte azt, hogy saját szakmájában kevésnek bizonyult, erre Isten Pétert saját maga fölé emeli. Aki halászként nem tudott halat fogni, de megtapasztalta Isten csodálatos erejét, az most emberhalászként sikeresen éri majd el az embereket.
Isten megragadó, emberközeli pedagógiája ez, amellyel felénk fordul. Ezen tapasztalat által nevelődünk. El kell ugyanis veszítenünk a helytelen önbizalmat ahhoz, hogy megérjünk a bizalomra; meg kell tapasztalnunk az önerő elégtelenségét, hogy eltölthessen bennünket az erő; el kell veszítenünk az önközpontúságot, hogy megtaláljuk a valódi középpontot. Így az éjszakai fáradozás eredménytelenségének negatív tapasztalata egy pozitív élménybe csap át. Megértjük, hogy nem nekünk kell egyedül a problémákat megoldani, a nehézségeket kezelni, a gátakon átlépni, nem nekünk kell egyedül erősnek lennünk. Megtapasztaljuk, hogy önnön kicsinységünk élménye nemhogy elvenné előlünk a távlatokat vagy éppenséggel kiábrándultságba vagy depresszióba taszítana; hanem épp ellenkezőleg: megajándékoz az igaz reménységgel és bizalommal, mert tudjuk, hogy Isten ereje elég erős lesz. A mi gyöngeségünk önmagában elbukik, de Isten erejétől kísérten minden harchoz, minden küzdelemhez, minden feladathoz bőségesen elég lesz. Így értjük meg Szent Pált, aki a gyöngeségeivel dicsekszik (vö. 2Kor 11,30), aki akkor érzi magát erősnek, amikor önnön gyöngeségét tapasztalta meg (vö. 2Kor 12,10).
Hallgassuk hát szívünkben a jézusi felszólítás visszhangját: „Evezz a mélyre!” E szavak lelkesítették, érintették meg II. János Pál pápát is az új évezred küszöbén, amikor leírta azokat a buzdító szavakat, amelyekkel elmélkedésünket zárjuk:
„Duc in altum! – Evezz a mélyre! Haladjunk tehát előre reménységben! Új évezred nyílik meg az Egyház előtt, mint valami széles óceán, melynek kalandjaiba Krisztus támogatására támaszkodva bocsátkozhatunk. Isten Fia, aki kétezer évvel ezelőtt megtestesült az emberek iránt viselt szeretetből, ma is folytatja művét: átható tekintetre van szükségünk, hogy ezt megláthassuk, és főként tágas szívre, hogy magunk is munkálóivá legyünk. (...) Pál apostol lendületét kell utánoznunk: «... nekilendülök annak, ami előttem van. Futok a kitűzött cél felé, az égi hivatás jutalmáért, amelyre Isten meghívott Krisztusban» (Fil 3,13 - 14). (...) Bárcsak a feltámadt Jézus, aki velünk halad, akár az emmauszi tanítványokkal, és felismerteti magát «a kenyértörésben» (Lk 24,35), éberen találna bennünket, készen arcának felismerésére, hogy mi is testvéreinkhez szaladjunk és beszámoljunk nekik a nagy hírről: «Láttuk az Urat!» (Jn 20,25).” (Novo Millennio ineunte, 58.)