„Minden bíboros, püspök, pap és laikus hívő hozzám hasonlóan alázatos szolga"

A Szentatya a szerda délelőtti általános kihallgatáson a világ számos részéből összegyűlt zarándokok sokaságának a kezdeti kereszténység főszereplőiről tartotta katekézisét. Ezúttal Szent Pál apostol munkatársai felé fordult figyelme. El kell ismernünk – mondta a Szentatya -, hogy Pál rendkívül nyitott volt az együttműködésre, méltó példakép arra, hogy nem akart minden munkát egyedül végezni, hanem számos különböző munkatársra támaszkodott. Lehetetlen lenne mindenkivel foglalkozni, mert sokan vannak és értékes szolgálatot fejtettek ki. Megemlítette néhány férfi munkatárs nevét – mint pl. Tihikusz és Urbánusz valamint női nevet is, pl. Priszkát, ám szerdai katekézisében most csak három személlyel – Barnabással, Szilással és Apollóval foglalkozott.
Barnabás Ciprus szigetén született és amikor Jeruzsálemben telepedett meg Jézus feltámadása után az elsők között csatlakozott a keresztényekhez. Nagy bőkezűséggel még egy darab földjét is áruba bocsátotta és a vételárat felajánlotta az Egyház szükségleteire. A megtérő Saulért ő vállalt felelősséget a jeruzsálemi keresztény közösség előtt, amely még bizalmatlan volt az egykori üldözővel szemben. A szíriai Antióchiába kapott küldetést és egy egész évet töltött Pál apostollal a hithirdető szolgálatban. Ebben a jelentős városban Barnabást úgy ismerték, mint prófétát és tanítót. Az első pogányok megtérése alkalmából Barnabás megértette, hogy elérkezett Saul órája, aki Tarzuszba, városába vonult vissza. Elment érte, megkereste és ezzel mintegy visszaadta őt az egyháznak. Az antióchiai egyházból Barnabás Pállal együtt elindult arra a missziós útra, amelyet a Népek Apostola első útjaként szoktak emlegetni, jóllehet ez valójában Barnabás útja volt, mivel ő volt a vezető és Pál munkatársként csatlakozott hozzá. Ez az út Ciprusba és Anatóliába, a mai Törökország területére vezetett, olyan városokba, mint Perge, a piszidiai Antióchia, Ikónium és Lisztra. Pál és Barnabás azonban a második missziós út során ellentétbe került egymással, mivel Barnabás János Márkot szerette volna magukkal vinni, míg Pál nem akarta az ifjút, aki korábbi útjuk alkalmával elvált tőlük. „Tehát a szentek között is vannak ellentétek és viszályok” – állapította meg a Pápa. „Ez számomra vigasztaló, mert azt mutatja, hogy a szentek nem az „égből hullottak alá”. Ők ugyanolyan emberek, mint mi vagyunk, olykor akár szerteágazó problémákkal is. Életszentségük nem abban áll, hogy soha nem tévedtek és nem követtek el bűnt, hanem abban, hogy növekedtek a megtérésre való képességben, a bűnbánatban, az újrakezdésre való készségben és főként a kiengesztelődés és a megbocsátás képességében.” És így Pál, aki meglehetősen keserű érzelmeket táplált Márk iránt, végül vele együtt kel útra. Filemonhoz és Timóteushoz írt leveleiben Szent Pál munkatársának nevezi Márkot. Tanuljuk meg mi is a szentektől a megbocsátás és kiengesztelődés képességét – hangzott a Szentatya buzdítása.
Pál apostol másik munkatársa Szilás jeruzsálemi zsidó volt, aki az Apostolok Cselekedetei szerint vezető szerepet töltött be az ottani egyházban. Azt a küldetést kapta, hogy az antióchiai, a szíriai és a cilíciai testvéreknek vigye el és magyarázza meg a jeruzsálemi zsinat döntéseit. Nyilvánvalóan képesnek tartották arra, hogy egyfajta közvetítő szerepet játsszon Jeruzsálem és Antióchia, a zsidó-keresztények és a pogány eredetű keresztények között és ezzel szolgálja az egyház egységét a rítusok és az eredetek különbözőségében. Amikor Barnabás megvált Páltól, az Apostol Szilást veszi maga mellé új utitársnak és vele együtt megy el Macedóniába. Szilás Korintusban találkozik újból Pállal és hirdeti vele az evangéliumot. A Szentatya katekézisében ismét nyomatékkal hangsúlyozta, hogy Pál apostol nem szólistaként cselekszik, hanem másokkal együttműködve.
Pál harmadik társa Apolló, aki nevének pogány hangzása ellenére az egyiptomi Alexandriából származó buzgó zsidó volt. Apolló Efezusban kapcsolódik be az evangelizáló munkába és ott abban a szerencsében van része, hogy megismerkedik a Priszcilla és Aquila nevű keresztény házaspárral, akik behatóbban elmagyarázták neki az Isten tanítását, ahogy azt az Apostolok Cselekedeteiben olvassuk. Innen Korintusba ment és Pál apostol az ottani híveknek írt levelében elismeréssel szól Apolló hithirdetéséről.
A Szentatya szerdai katekézise összegezéseként azt mondta, hogy ez a három férfi ragyogóan világít az evangélium tanúságtevőinek égboltján. Közös bennük az, hogy mind a hárman zsidó eredetűek, hogy teljesen Jézus Krisztus evangéliumának szentelték életüket, hogy mind a hárman Pál apostol munkatársai voltak és az evangelizáló küldetésben találták meg életük beteljesedését. Pál apostol szavai szerint Apolló és ő is Jézus Krisztus ügyének szolgálói, mindenki a maga módján, mert Isten az, aki a növekedést adja. Ezek a szavak érvényesek mindenkire, a Pápára, a bíborosokra, a püspökökre, a papokra és a laikusokra. Mi mindannyian Jézus alázatos szolgái vagyunk – mondta végül a Szentatya. Az evangéliumot szolgáljuk, lehetőségeink és ajándékaink szerint és imádkozzunk Istenhez, hogy Ő növelje Evangéliumát és egyházát.