"Isten végtelenül, feltétel nélkül, kiválasztóan szeret bennünket" - Török Csaba atya
elmélkedése az évk. 2. vasárnapra
Urunk megkeresztelkedésének
ünnepével elhagytuk a karácsonyi ünnepkört, s visszatértünk az évközi idő első szakaszába,
amely Hamvazószerdáig tart. Az első evangéliumi perikópa, amely – mondhatni immár
zöld liturgikus színben – felhangzik, a kánai menyegzőt és Jézus első csodáját beszéli
el. Ez nem véletlen, hiszen az évközi idő egyfelől Vízkeresztet követi, amikor ez
a csoda is az ünnep körébe, mondandójához tartozik, bár ott mégsem emlékeztünk meg
róla, hisz az evangélium a bölcsek látogatásáról szólt; másfelől pedig az évközi időben
Jézus nyilvános életét és tanítását követhetjük nyomon, amelynek nyitánya megkeresztelkedése
s a kánai csoda, amely után többé már nem térhetett vissza Názáret csöndjébe, névtelenségébe,
munkás nyugalmába, hétköznapjaiba. Annak, hogy Jézus első csodája egy menyegzőn,
lakodalomban történik, mély jelentése van. Olvasva az Ószövetség lapjait, megannyiszor
találkozunk a frigy képével, amely a vőlegény (vagyis Isten) és a menyasszony, a kiszemelt
kedves (vagyis Izrael) között köttetik. A szeretet feltétlenségének, a kiválasztás
egyetlenségének, a szövetség felbonthatatlanságának jele ez. Így értjük meg igazán,
hogy Izrael pogányságra hajlása, emberi-politikai-vallási hűtlensége nem azért főbenjáró
bűn, mert írott törvényeket szeg meg ezáltal a nép, hanem azért, mert az Isten tökéletes
szeretetét utasítja vissza. Ezért jelenik meg a választott nép a prófétai iratokban
úgy, mint a házasságtörő, hűtlen asszony, akit azonban továbbra is szeret párja, és
kész őt visszafogadni. Mindehhez társul még az, hogy a hűtlenség által szépségét is
elveszíti a jegyes – hiszen minden gyönyörűsége abból fakadt, hogy Isten szerette
őt. Mondhatni a szeretet ékesítette fel és szépítette meg őt olyannyira, hogy a legszebbé
lett a föld összes nemzete közül. Ettől a szeretettől elfordulva önmagát is elveszíti
Izrael, arca eltorzul, alakja megroppan, gyönyörűsége elpusztul. De visszatérve, megtörve
és mégis újból szeretetre képesen meglelheti önmagát. Ezért válik a lakodalom,
a menyegző a prófétai iratokban a messiási idők egyfajta jelképes leírásává. A visszatérés,
a szeretet újbóli helyreállása, az új és örök szövetség újból megköttetik Isten és
a nép között. Ezért szólítja meg a próféta szavával az Úr a következőképpen az egész
népet jelentő szent Várost, Siont: „Mert amint a vőlegény feleségül veszi a leányt,
úgy fog frigyre lépni veled, aki téged felépít, és amint a vőlegény örül a menyasszonynak,
úgy leli örömét benned Istened.” Tudjuk jól az evangéliumokban, hogy ez az
ószövetségi gondolat meghatározta Jézus tanítását is. Az esküvő, a lakodalom képe
megannyiszor felbukkan, gondoljuk akár csak a balga és okos szüzekre vagy éppenséggel
a király példabeszédére, aki a lakodalomra mindent előkészített, de a meghívottak
vonakodnak elmenni, azon részt venni. A visszatérés, az egymásra találás, a szeretet
ünnepe a lakodalom, amely Istent egybefűzi a megújult választott néppel, az Egyházzal.
Szent Pál joggal nevezi hát Krisztust a vőlegénynek s az Egyházat a mátkának, jegyesnek,
hiszen ez az elgondolás Jézus tanításával teljes összhangban áll. Mindazonáltal
azt látnunk kell, hogy az Újszövetség mégsem beszél férjről és feleségről, Krisztust
és népét a jegyesség állapotában mutatja. Ennek az az oka, hogy a frigy, a szeretetközösség
még nem teljes, az ember még úton van afelé az állapot felé, amikor Isten tökéletes
szeretetére válaszul teljes lényét adhatja. A jegyesség útját járjuk a beteljesülésig. Így
szemlélve a kánai menyegzőt, talán már egyre világosabban megértjük, miért pont lakodalmi
sokaság adja színterét Jézus első csodájának – hiszen ő épp az eljegyzést, az örök
frigyre való meghívást jött hirdetni, lehetővé tenni Isten és új népe között a Megváltás
által. Ebben a szövegkörnyezetben a bor elfogyása különösen is drámai, hiszen ez a
frigy beteljesedésének, a lakodalmi örömnek egyfajta veszélyeztetettsége, a kudarc,
mondhatni egy bukás lehetősége. Mert hát milyen lakodalom az, ahol a megjegyzések,
a lelombozódás, az elégedetlenség megmérgezi a szeretet beteljesülésének felhőtlenségét?
Jézus a vizet borrá változtatva menti meg a lakodalmat. A bort pedig majd vérévé változtatva
menti meg Isten és az emberiség összekapcsolódását a szeretetközösségben, a communioban. A
férfi-nő szeretet, a jegyesség és a lakodalom így válik hitbeli üzenet közvetítőjévé,
amely kifejezi úgy Krisztus és az Egyház, mint Isten és az egyes ember, a lélek kapcsolatát,
amely oly gyönyörűen visszhangzik a keresztény irodalom misztikus műveiben. Nem véletlenül
írja XVI. Benedek pápa Deus caritas est kezdetű enciklikájában: „A kizárólagos
és végleges szereteten nyugvó házasság képe lesz annak a kapcsolatnak, mely
Istent a népéhez fűzi, és fordítva: a mód, ahogyan Isten szeret, az emberi szeretet
mércéje lesz. Az erosz és a házasság Bibliában látható szoros kapcsolatának alig van
párhuzama a Biblián kívüli irodalomban.” (DC 11) Ezt a titkot hirdeti
Kánában a megváltó, a szeretetnek ezzel a misztériumával lép nyilvános működése elején
az emberek körébe. Visszaadja nekünk elvesztett méltóságunkat, megérteti velünk, hogy
szépségünk, gazdagságunk, egész lényünk forrása ez: Isten végtelenül, feltétel nélkül,
kiválasztóan szeret bennünket. S ha van is, ami veszélyezteti ezt a közösséget, mint
Kánában a fogyó bor veszélyeztette a lakodalom örömét, teljességét, úgy már azt is
tudjuk, hogy van, aki segítségünkre siet.