XVI. Benedek pápa katekézise a szerdai általános kihallgatáson

A karácsonyi ünnepkör lezárulása után a Szentatya ismét folytatta az első idők keresztényeiről szóló katekézisét. Emlékeztetett rá, hogy előző katekéziseiben a tizenkét Apostolról illetve Szent Pálról elmélkedett, majd felelevenítette a születő egyház több más fontos alakját. Ez alkalommal Szent István vértanú személyéhez fűzte gondolatait, akinek liturgikus ünnepéről az egyház Karácsony másnapján emlékezik meg. Szent István vértanú egy hét főből álló csoport legkiemelkedőbb képviselője. A hagyomány szerint ez a csoport képezte a későbbi „diakónus” szolgálat csíráját, bár hozzá kell tennünk, hogy ez a kifejezés nem szerepel az Apostolok Cselekedeteiben. István jelentőségét mutatja, hogy Szent Lukács evangelista ebben a könyvében két teljes fejezetet szentel neki – mondta szerda délelőtti katekézisében a Szentatya. Lukács elbeszélése a jeruzsálemi ősegyházban bekövetkezett megosztottságból indul ki. Ez az egyház teljes egészében zsidó származású keresztényekből állt, akik közül egyesek Izrael földjéről származtak, és „zsidónak” nevezték őket, míg mások, akik szintén az ószövetségi zsidó vallás követői voltak, a görög nyelvterületű diaszpórából származtak, vagyis görögül beszélő, ún. hellenista zsidók voltak. A probléma a következő volt: a legszegényebb hellenistákat, főleg az özvegyasszonyokat, akik nélkülöztek mindenfajta társadalmi támogatást, az a veszély fenyegette, hogy nem részesülnek a mindennapi alamizsnában. Az Apostolok, hogy ne kelljen elhanyagolniuk legfőbb feladatukat, az imádságot és Isten igéjének szolgálatát, úgy döntöttek, hogy kiválasztanak „hét jó hírben álló, bölcs és Szentlélekkel eltelt férfit”, akiket megbíznak ezzel a feladattal, vagyis a szeretetszolgálattal. Lukács elbeszélése szerint „kiválasztották tehát Istvánt, akit hit és Szentlélek töltött el, továbbá Fülöpöt, Prohoroszt, Nikánort, Timont, Parmenászt és Miklóst. Ezeket az apostolokhoz kísérték, azok pedig imádság közben rájuk tették a kezüket.” A kézrátételnek különböző jelentése van – folytatta katekézisében XVI. Benedek pápa. Az Ószövetségben mindenekelőtt fontos tisztséggel való megbízatást jelentett. Ezt tette Mózes, amikor Józsuét kijelölte utódának. A kézrátétel fontos gesztus volt, amelyet komoly megfontolások után hajtottak végre. Erre céloz Szent Pál Timóteushoz írt első levelében: „Kezedet elhamarkodva föl ne tedd senkire, s idegen bűnben ne legyen részed.” A kézrátétel tehát szentségi jelként fejlődik tovább. István és társai esetében mindenképpen arról van szó, hogy az Apostolok hivatalosan átadtak számukra egy megbízatást, és közösen fohászkodtak a kegyelemért, hogy azt jól teljesíthessék. A legfontosabb, amit meg kell jegyezni, az az, hogy a szeretetszolgálaton túl, István honfitársait, az ún. „hellenistákat” egyben evangelizálja is. Jézus nevében ugyanis új értelmezést ad a mózesi és magának az isteni törvénynek, az Ószövetséget Jézus halálának és feltámadásának fényében magyarázza. Az Ószövetség krisztusi újra olvasata kiváltja a júdeai zsidók haragját, akik szavait Istenkáromlónak tekintik. Ezért ítélték el megkövezés általi halálra. Lukács evangelista összefoglalja számunkra a szent utolsó prédikációját. Mint ahogy Jézus megmutatta az emmauszi tanítványoknak, hogy az egész Ószövetség róla, keresztjéről és feltámadásáról szól, ugyanígy, Szent István vértanú, követve Jézus tanítását, az egész Ószövetséget krisztológiai szempontból magyarázza. Szent István rámutat, hogy az Ószövetségben elbeszélt üdvtörténet középpontjában a Kereszt misztériuma áll. Valójában a keresztre feszített és feltámadt Jézus ennek a történetnek az érkezési pontja. Véget ért a templom kultuszának ideje, a feltámadt Jézus az új és valódi „templom”. Pontosan ez a tanítása váltja ki halálos ítéletét. Szent István, azonban, a Szentlélekkel eltelve föltekintett az égre és, megpillantva az Isten dicsőségét és Jézust, fölkiáltott: „Bizony látom a megnyílt eget, s az Emberfiát, amint az Isten jobbján áll!” Vértanúsága Jézus kínszenvedésének példáját követi, hiszen az Úr Jézusnak ajánlja lelkét, és imádkozik, hogy ne rója fel gyilkosainak bűnüket. István vértanúságának helyét Jeruzsálemben hagyományosan a damaszkuszi kapu előtt tisztelik, ahol egykor a domonkosok ismert Bibliai Iskolája melletti Szent István templom állt. István, Krisztus első vértanújának meggyilkolását Jeruzsálemben követte a Jézus tanítványok elleni nagy üldözés, az első, az egyház történetében. Ez kényszerítette a hellenista zsidók csoportját arra, hogy elmeneküljenek a városból, és szétszóratásban telepedjenek le. Az evangélium így terjedt el Szamariában és Föníciában, egészen Antióchia nagy városáig, ahol Lukács szerint első alkalommal hirdették azt a pogányoknak is, és ahol először hangzott fel a „keresztény” elnevezés.
Lukács megjegyzi azt is, hogy István megkövezői „ruhájukat egy Saul nevű ifjú lábához rakták le”. Ugyanarról a Saulról van szó, aki üldözőből az evangélium Apostolává válik. Ez azt jelenti, hogy a fiatal Saul hallotta István prédikációját. Azok között volt valószínűleg, akikről Lukács így ír: „szívüket elöntötte a méreg és fogukat vicsorították feléje”. Itt láthatjuk az isteni Gondviselés csodáit – hangsúlyozta katekézisében a Szentatya. Saul, István megrögzött ellensége, miután találkozott Jézussal a damaszkuszi úton, folytatja azt, amit az első vértanú elkezdett, vagyis az Ószövetség krisztológiai olvasatát, azt elmélyíti és a „Népek Apostolává” válik. Az isteni Törvény Krisztus Keresztjében teljesedik be. Ez Pál hithirdetésének tartalma. Rámutat, hogy Ábrahám Istene mindenki Istenévé válik. Szent Pál küldetésében valósul meg István látomása. István története sok mindent tanít számunkra – mondta a Pápa. Többek között azt, hogy soha ne válasszuk el a szociális elkötelezettséget a hit bátor hirdetésétől. István, szeretetszolgálatával hirdeti a keresztre feszített Krisztust, egészen a vértanúság elfogadásáig. Szent István vértanú a keresztre feszített és feltámadt Krisztusról, mint a történelem és saját életünk középpontjáról szól nekünk. Megértjük, hogy a Kereszt mindig az egyház és személyes életünk középpontjában marad. Az egyház történetében soha nem hiányzik ezután sem a szenvedés, az üldöztetés. Éppen az üldöztetés válik, Tertulliánusz híres mondása szerint a küldetés forrása új keresztények számára. „A mártírok vére, az új keresztények magva”. Saját életünkben sem hiányzik soha a kereszt, ami áldássá válik. Ha ennek tudatában elfogadjuk a keresztet, megismerjük a keresztények örömét a nehéz pillanatokban is. A tanúságtétel értéke pótolhatatlan, mert elvezet az evangéliumhoz, mert táplálék az egyház számára. Szent István tanítson meg bennünket arra, hogy értéket kovácsoljunk ezekből a tanúságtételekből, tanítson meg bennünket arra, hogy szeressük a Keresztet, mert a kereszt az az út, amelyen Krisztus újból és újból eljön közénk – fejezte be szerda délelőtti katekézisét XVI. Benedek pápa.