Az Osservatore Romano, a Vatikán politikai-vallási napilapjának január 5-i száma egész oldalas cikkben foglalkozik az 1956-os magyar forradalommal

Már a napilap címoldala keretes cikkében felhívja a figyelmet Danilo Veneruso írására, amely a Monográfia rovatban, a lap 12. oldalán olvasható a következő címmel: „Az 1956-os magyar forradalom nemrégen történt felidézésének margójára”.
Az OR pénteki száma képekkel is illusztrálja a cikket: felidézi a jól ismert jelenetet, Sztálin szobrának ledöntését. Egy másik archív felvételen egy diák magyar zászlót tűz ki egy szovjet harckocsira, majd Nagy Imrét láthatjuk, illetve Mindszenty József hercegprímást, amint kiszabadulása után mikrofon előtt szól az emberekhez.
„Egy történelmi válság, amely segít abban, hogy megértsük az átmenetet a nemzeti forradalmakból a szociális, illetve a szabadságért vívott forradalmakba” – ez az alcíme annak a történelmi elemzésnek, amely a Tito marsall és Hruscsov között 1956. júniusában létrejött találkozóból indul ki, és amelynek során a két kommunista vezér megállapítja: „barátságunk örök, amelyet soha semmi nem szakíthat meg.” 56 nyarán úgy tűnik, hogy a Szovjet Kommunista Párt XX. Kongresszusa után megkezdődik a desztalinizációs folyamat, az ún. „békés egymás mellett élés” korszaka az egész keleti tömbben – állapítja meg Danilo Veneruso történész, a Genovai Tudományegyetem tanára. Cikkében részletesen felidézi a magyar forradalom kitörésének előzményeit: a csehszlovák diákok májusi követeléseit, amelyek között szerepel a parlamenti és igazságszolgáltatási rendszer átszervezése, a kötelező marxista tanfolyamok eltörlése, baráti kapcsolatok a nyugati országokkal. A megmozdulások túllépnek a csehszlovák határon, és nagy gyorsasággal eljutnak Magyarországra és Lengyelországba. Az OR cikke utal a poznani eseményekre és annak magyarországi visszhangjára. 1956 nyarán Lengyelországban nem csak a munkások, hanem hatalmas néptömeg követeli a politikai szabadságot és többek között Wyszynski bíboros, Lengyelország prímása kiszabadítását. Tito, aki bátran ellenállt Sztálinnak, és akinek magatartása a cikkíró megítélése szerint kétségtelenül a kelet-európai események eredetének tekinthető, helyteleníti a poznani tüntetést, mert látja, hogy maga a kommunista rendszer forog kockán. Wyszynski bíboros kiszabadítása ugyanis gyökeresen megváltoztatja a forradalom arculatát: felszínre kerül az a „vallási tényező”, amelyet a lengyel helyi egyház jelentett, és amelyet a politikai rendszer 1949-től kezdve meg akart fosztani életadó forrásától, egyetemességétől, s azt „nemzeti egyházzá” kívánta süllyeszteni.
Az OR történelmi elemzése felidézi XII. Piusz pápa "Maerenti animo"-k. apostoli levelét, amelyet Szent Péter és Pál apostolok ünnepén intéz a három, hivatásában akadályozott bíborosnak: Mindszenty, Wyszynski és Stepinac bíborosoknak, valamint az összes kelet-európai katolikusnak, aki a kommunista elnyomás alatt él, beleértve Jugoszláviát és Kelet-Németországot is. A levél erőteljesen kiváltja a jugoszláv hatóságok haragját, akik betiltják az apostoli levél közzétételét.
Rajk László újratemetésének felidézése után a cikk megállapítja: „Október 23-a az a nap, amikor összekapcsolódik a lengyel és a magyar forradalom. Arról a két országról van szó ugyanis, amelyekben felszínre került a vallási tényező. Ezen a napon szabadul ki Wyszynski bíboros, lengyel prímás, visszakapva minden egyházi hatalmát és méltóságát. A prímás a varsói érseki palota erkélyéről intéz beszédet a tömeghez, biztosítva a híveket, hogy Lengyelország katolikus volt, és mindig az is marad. Táviratban értesíti XII. Piusz pápát a történtekről, és megerősíti a lengyel helyi egyháznak az egyetemes egyházhoz való hűségét.
A magyar belpolitikai események részletes ismertetése után a vatikáni napilap kitér Mindszenty bíboros szerepére is, aki október 30-án szabadul fogságából, ahol életfogytiglani ítéletét töltötte, illetve felidézi híres rádióbeszédét is.
Nyilvánvaló, hogy ha a forradalom megerősödik, és tovább folytatódik, Magyarország kikerül a szovjet hatalmi rendszerből. Másrészt még nyilvánvalóbb a másik paradoxon: a kommunista pártok és államok desztalinizációjának és dekolonizációjának folyamata, amelynek az lett volna a feladata, hogy a kommunista rendszert győzelemre juttassa a Nyugattal szemben, éppen ellenkezőleg, a teljes széthulláshoz, a szabadság forradalmi rendszeréhez vezethet.
A cikk tisztelettel adózik a magyar lakosságnak, különösen a fiataloknak, akik a november negyedikei szovjet megszállás után is hősiesen harcolnak a túlerővel szemben, majd összefoglalja XII. Piusz pápának a magyar és a kelet-európai eseményekkel kapcsolatos megnyilvánulásait, enciklikáit és rádióbeszédét. Emlékeztet rá, hogy a Pápa szüntelenül figyelemmel kísérte a mély válságot, amelybe a kommunizmus került, amely magát, mint a kortárs történelem egyetlen lehetséges megoldását tüntette fel.
Az 1956-os kelet-európai válság ma is megőrzi aktualitását, ha figyelembe vesszük, hogy a történelem előrehaladása, miután lehetővé tette a nemzeti forradalmakból a szociális forradalmakba való átmenetet, most belépett a szabadság forradalmának a körpályájára. Ezen a ponton a szabadság kétfelé ágazik. Az egyik ágat a kereszténység táplálja, mely így a Megtestesült Ige hordozójává válik, amelyből az Értelem és a Szeretet fakad. A másik a nihilista ág, amelynek mentén a terrorizmustól az etikai és társadalmi széthullásig minden haladhat, amennyiben nem képes érdemben ítéletet hozni - zárja az OR január 5-i számában megjelent cikkét Danilo Veneruso történész.