Török Csaba atya elmélkedése Advent 2. vasárnapjára

Advent második vasárnapjának evangéliuma Keresztelő János fellépéséről tudósít. Mi tudjuk, hogy ez egyszersmind Jézus nyilvános működésének is előjátéka. Lukács, a görög orvos sajátosan vezeti be az elbeszélést: a lehető legpontosabb időmeghatározást adja. Meghatározza a császár uralkodása szerinti évet, a római helytartó, a vazallus fejedelmek illetve a főpapok nevét. Ez az ókorra jellemző klasszikus módszer, így határozták meg például Rómában a két azévi konzul nevével az esztendőt. Az evangélista ragaszkodása ezen meghatározási módhoz nem pusztán egyfajta a korabeli emberek előtti korrektséget, történelmi hitelességet céloz. Van ennek a ténynek egy mélyebb értelme is: hangsúlyozottan adja tudtunkra, hogy a Megtestesüléssel Isten radikálisan belelépett az emberi történelem folyamatába, a történeti és a kegyelmi idő útja oly módon fonódtak egybe, mint még soha azelőtt. Ez valóban az idők teljessége, amely az egész jövendő történelem folyását megváltoztatta. Isten már nem csak úgy Ura az emberi történelemnek, mint Teremtő, Fenntartó és Beteljesítő; hanem egyszersmind ugyanezen történelem polgáraként, szülötteként is.
Aki végigolvassa Lukács evangéliumának elejét, megfigyelheti, hogy ez a második ilyen időpont-meghatározás. Az elsőt az előző fejezet elején olvashatjuk. Ott és akkor az evangélista Krisztus születését beszéli el. Vagyis e két időpont-meghatározás Jézus életének két megnyílását, mondhatni két születését határolja be: a világra születést és a nyilvánosság elé lépést. Az első a biológiai élet kezdete, a második a messiási, igehirdetői, megváltói nyilvános élet kezdete. Mintha ezzel a párhuzammal hangsúlyozná Lukács, hogy a biológiai születés után a küldetés útjára való elindulás is mennyire jelentős, sőt a születéssel egyenrangú pillanat Jézus életében.
Milyen is az a küldetés, amelyre Jézus emberként el fog indulni a történelem útjain? Azt az előfutár, az utolsó próféta szavai festik meg előttünk. Keresztelő János megnevezése, leírása – „a pusztába kiáltó szó” – visszautal a zsidóság babiloni fogságának, szétszóratásának idejére. Izajás prófétánál olvassuk – kissé más szórendben, mint ahogy az evangéliumok azt idézik: „Egy hang kiált: «Készítsetek utat a pusztában az Úrnak, egyengessétek Istenünk ösvényét a sivatagon át. Minden völgyet töltsetek fel, minden hegyet és halmot hordjatok el. Ami egyenetlen, váljék egyenessé, a hegyek ormai legyenek olyanok, akár a völgy. Akkor megnyilvánul majd az Úr dicsősége, és minden ember látni fogja. Igen, az Úr szája mondta ezt így.»” (Iz 40,3-5)
Az eredeti prófétai szózat egyértelmű: az utat a Babilónia és Jeruzsálem, Szentföld közötti pusztában kell előkészíteni. Ezen a sivatagon át kell egyengetni Isten ösvényét. A szabadság útja ez, egy második Exodusé. Amint az elsőben a szolgaság házából, Egyiptomból vezette dicsőséges karjával az Úr népét az Ígéret Földjére; úgy fogja most őket újból kivezetni a rabságból, s visszaadni nekik méltóságukat, önálló létüket, államukat és templomukat, egyszóval: szabadságukat. Ez az út Isten erejét hirdeti, mert nem a nép indul el önnön felszabadítására rajta, hanem az Úr ereje oldja le láncaikat. Minden egyes lépésük a haza felé Isten nagyságát dicséri. Ezért kerül minden völgy feltöltésre, minden hegy és halom elhordásra. A vízszintes, nyílegyenes út jelképezi Isten megváltását, amely minden nehézséget, gátat és akadályt legyőz. Ugyanakkor utal arra is, hogy az embernek ezen az úton járni gyönyörűség, könnyű léptekkel mehet rajta. Ha valaki letér róla, akkor nem a hegyek rémítették el, nem is a völgyekbe való alászállás – hanem önnön gyarlósága, hűtlensége vett rajta erőt.
Amikor azonban ugyanezek a szavak Keresztelő Szent János ajkán felhangzanak, sajátos többlet-jelentéssel telítődnek. Nem pusztán az évszázadokkal korábbi szabadulásra való prófétai emlékezés ez, hanem az isteni üzenet aktualizálása, a jelenbe helyezve új értelmének feltárása. Mi is lesz ez?
Az egyetemes emberiség kap meghívást a nagy útra, a szolgaságból a szabadságba. Mindent újra értelmez az evangéliumokban oly sokszor felhangzó megtérés, a metanoia fogalma, amely mutatja, hogy itt nem pusztán a szabadulás útjának kiépítéséről, de egyfajta erkölcsi érésről, tisztulásról is szó van. A völgyek létünk szakadékai, mélységei, a temetetlen sírok, életünk megoldatlanságai, befejezetlenségei, örvényei, árnyai. A hegyek és halmok pedig jelképezik az akadályokat, amelyeket mi magunk, más emberek, vagy maga az élet gördít elénk. Feltöltés és elhordás. Mit jelent ez? Nem elég a hídverés a szakadék fölött, mert attól az még ott marad – be kell temetni, azaz fel kell dolgozni, meg kell oldani azt. A belső érés, az önmagunkkal való szembenézés, a kegyelmi segítség felhasználása ez. A hegyeken nem elég alagutat fúrni, mert attól azok még ott maradnak. El kell hordani őket, hogy a tiszta horizont korlátlanul nyíljon meg előttünk. Az akadályokat nem lehet megkerülni, mert akkor azok újból elénk bukkannak. Meg kell harcolni velük, le kell küzdeni őket.
A tökéletesség keresztényi eszményének az aszkézisben beteljesülő útvonala ez, amely az adventi készületi időben különösen is közel kell, hogy álljon hozzánk. A hosszú éjszakák csöndje, a gyertyafényes roráték lelki atmoszférája, a Szentírás gyakrabbi elmélkedő olvasása, a bűnbánat szentségére lelkiismeretvizsgálattal való készülés mind-mind lehetőséget kínál számunkra, hogy ebben az adventi tükörben szembenézzünk önmagunkkal, életünkkel. Sokszor félünk ettől – de a völgyek és a hegyek, halmok attól még megmaradnak. Az evangélium a megoldás, a megváltás örömhíre. Megszólít engem is a pusztába kiáltó szó. Nem nekem kell kitalálni a megoldást, nekem elég meghallani a hívást, s a Hívóhoz, az örökkön Érkezőhöz lépve szent jelenlétébe helyezni mindazt, ami nyomaszt, ami aggaszt, ami akadályoz. Ő – és egyedül Ő – tudni fogja, mihez kezdjen vele.