„Nem veszhetnek kárba azok az értékek, amelyekért az 1956-os magyar forradalom felkelői életükkel fizettek” – Giovanni Lajolo érsek üzenete

A római Magyar Akadémián megrendezett szimpóziumot megnyitó üzenetében Giovanni Lajolo érsek, Vatikánváros Kormányzóságának elnöke, az 56-os forradalmat Magyarország történetének fájdalmas és megalázó, ugyanakkor dicsőséges és ragyogóan fénylő eseményének nevezte. Személyes emlékeit felidézve Lajolo érsek így írt: „Fájdalom és megalázás, dicsőség és fényes ragyogás azok az első érzések, amelyek Magyarország történelmének egyes eseményeit illetően támadnak bennem. Ez az ismeret Mindszenty József bíboros tragikus és rendkívül nemes alakjával kezdődik. A bíborost 1949-ben a népbíróság elé állították, gyalázatos és hihetetlen vádakkal, mint árulás, a Köztársaság elleni szervezkedés, kémkedés, valutaüzérkedés.” Lajolo érsek abban az időben fiatal szeminarista volt, és csakúgy saját, mint társai lelkében mély nyomot hagyott mindaz, amit Mindszenty bíborosról hallott, mint Püspökről, mint lelkipásztorról, és mint emberről. Nevezetesen a Bíboros Prímás ellen alkalmazott erőszak, ugyanakkor Mindszenty bíboros tanúságtételének rendkívüli méltósága.
Az 1956-os forradalom és az azt követő kegyetlen megtorlás arra késztették XII. Piusz pápát, hogy négy fontos dokumentumban emelje fel szavát – emlékeztetett rá üzenetében Lajolo érsek, felsorolva a pápa három ide vonatkozó enciklikáját. Idézett a november 5-i Datis nuperrime kezdetű körlevélből, amelyben a Szentatya mély sajnálatát fejezte ki, hogy Magyarországon az éppen felállított intézményeket lerombolták és elpusztították, hogy megsértették az emberi jogokat és a vérző népre egy idegen hadsereg újabb szolgaságot kényszerített. A megtorlás nemcsak a katolikusok, hanem minden szabad nép részéről mély szomorúságot és méltatlankodást váltott ki, és a Pápa kijelentette: „A magyar nép vére az Úrhoz kiált”.
XII. Piusz pápa elkötelezettsége a november 10-i rádióbeszédben csúcsosodott ki. Ebben erőteljes szavakkal leplezte le az igazságosság lábbal tiprását, a jogtalan és brutális megtorlást, és a hatalmak egyeduralmát, amelyek a „földi életet az aggodalom és a terror mély szakadékává változtatják, gúzsba kötik a lelkeket, megsemmisítik a munka és a haladás gyümölcseit.”A Pápa arra buzdította végül az egész világot, hogy ne forduljon el magyar testvéreitől, ne hagyja őket a rabszolgaság lealacsonyító sorsára. A vibráló felhívásban nagy erővel szólította fel a világot, hogy térjen vissza Istenhez.
Az 1956-os események – folytatta személyes visszaemlékezését Lajolo érsek – számomra újból bebizonyították a kommunista rendszer embertelenségét. 10 ezer volt a halottak, ugyanennyi az eltűntek száma, mintegy 200 ezer magyar keresett külföldön menedéket.
„Emlékszem, hogy az erőszakos megtorlást követően számos fiatal szeminaristának sikerült elmenekülnie az országból, akiket olasz és római szemináriumokban fogadtak be nagy szeretettel és csodálattal, amelyhez kapcsolódott drámai sorsuk iránti kíváncsiság. Később megtudtuk, hogy közéjük keveredtek olyan fiatalok is, akik a rezsim számára kémkedtek. Ez természetesen nem volt meglepő” – folytatta üzenetében Lajolo érsek. Annál inkább meglepetést jelentett számára, és még ma sem érti, hogy a brutális szovjet katonai beavatkozást hogyan védhették meg a nyugati kommunista pártok és legnagyobb vezetőik: „úgy tűnt számomra, hogy a Szentlélek elleni bűn valóságos megnyilvánulása volt, vagyis a megismert igazság tagadása. Emlékszem még az Olasz Kommunista Párt vezetőjének televíziós felszólalására, amely bennem mély visszatetszést keltett: rendíthetetlen arcátlansággal igazolta az igazolhatatlant. A rezsim tipikus nyelvezetével a felkelőket „bűnözőknek és ellenforradalmároknak nevezte”. Még kevésbé értem meg, hogy bizonyos politikai erők, a történelem hullámaitól sodorva, úgy alakultak át, politikailag kifinomult módon, hogy soha nem jutottak el hibáik nyílt bevallására, amely az értelmi tisztesség feltétele. Tévedtek, mert nem akarták kinyitni szemüket, mert közömbösek voltak és talán elégedettek, látván az egyház eltiprását. A vasfüggönyön túli kommunista világ valósága, amelyben az alapvető emberi jogokat módszeresen eltiporták, mindenki számára jól ismert volt.
A budapesti forradalmat, amely 1956. október 23-án kezdődött, november elején fojtották vérbe a szovjet harckocsik lánctalpai. Eltiporták, de nem pusztították el életerejét, erőszakosan eltemették magvát, de a föld sötétségében, Urunk szavai szerint, újból termékennyé vált. A szabadság gyökere életerősen és virágzóan kinőtt Európa más országaiban: Berlin és Prága után eljutott a lengyelországi Szolidaritás robbanó erejű tapasztalatáig. Ezt nyíltan támogatta a lengyel pápa, Karol Wojtyła.
A mai Európa, az egység és a szabadság új célkitűzéseivel, azoknak a nemzedékeknek a lelki erejéből táplálkozik, amelyek nemcsak megálmodták ezeket az értékeket, hanem merészen tettek is értük, az éjszaka sötétségében, nem haboztak, hogy saját életüket áldozzák fel. Ez a mostani szimpózium, mint annyi más, amelyet Magyarországon és a világ többi részén tartanak az 1956-os magyar forradalom tapasztalatáról és gyümölcseiről, rávilágíthat azokra az értékekre, amelyekért azok a férfiak és nők cselekedtek és szenvedtek, habozás nélkül, mint egy olyan új politikai rend előfutárai, amely méltó az emberről alkotott magasrendű elhivatottságához. Bárcsak ez a szimpózium hozzájárulna ahhoz, hogy életben tartsa azt a meggyőződést: az emberiség és szabadság kincsei, amelyekért olyan nagy árat fizettek, és amelyeket ránk hagyományoztak, nem veszhetnek kárba – hangzott Giovanni Lajolo érsek, Vatikánváros Kormányzósága elnökének üzenete.